egy tán sosem volt édenért

Szélein, peremén e nagy múltú honnak,
kies zegzugokban, zárt periférián
 jövőtől megfosztott, szép vidékek, falvak,
már felordított bennük az emberhiány,
elbitangolt gulya, homok-csülöknyomok,
távolról szűrődő foszlány a harangszó,
egerek lakják a megürült paplakot,
meghalt a plébános, ő volt az utolsó,
aszfalton kiagyalt meglopott programok,
a legújabb földesúr mohó és falánk,
parasztot ritkító, pusztító pogromot
vezet le nevetve, korhad a fapalánk,
elfecsérelt érték, szegényes, kis vagyon,
a kutyaugatás szabadon engedett,
porladt ló csontvázak nyerítését hallom,
megrepedt sírkövek, kidőlt fakeresztek,
a fehér foltoktól szeplőzött térképen
félredől, megbillen lassanként az ország,
hiába érte e rusztikus rekviem,
a szerény ravatalt felhők lobogózzák,
az élet még makacsul várna, maradna,
szuvas galambdúcokra landol rá a szél,
átlyukadt teknőben az élet legalja,
hallgatag kis falum bár újra telhetnél,
menekül a nép innen kaptár életbe,
eltűnnek a tanuk, csak az enyém e táj,
nincs gyógyító kéz a mélyen vágott sebre,
már minden eldöntetett, hiába is fáj,
szétfolyt életkedv, fogyó tenni akarás,
idegen vonzások csalfa bűvkörében,
képzelet sorvasztó dobozolt, kis lakás,
emlékek kelyhe, egy tán sosem volt éden. 

         2o21. o6. 11.