Összekontyolt hétköznapok rohannak,
nincs idő semmire futva pakolnak.
Éppen hogy csak oda biccent egy csókot,
nem látni mást csak távolodó arcot.
Ma sem maradt hát társam csak a magány,
hozzám tapadt akár egy makacs járvány.
Kiöntöm bánatom, lelkem szennyvízét,
úgy a padlóra had folyjon szerte szét!
Hátba döf a bánat, még nem mosom fel,
feltörlöm ha már nem nyom el a teher!
Ma kibontott hajam fésüli a szél,
figyelek, hallgatom csendben mit mesél.
S már dúdolni kezdem én is dallamát,
érzem a tavasz nyugtató illatát!
Bánatom marad, neki megy a falnak,
nem úgy mint a percek, azok rohannak.
