Remegni kezd a hangszer, húrja megfeszül,
kesernyés édességgel árad, elvegyül.
Rőt, vörös színű, különös, fura elegy,
lassan alvadó vérként takar sebet.

Mély álmából eszmél, ébred a virradat,
bársony drapériát szabdal a pirkadat.
Kósza szellő susogva ringat lombkoronát,
utat törve a fény csókol rá hozományt.

Királynőjét, a hajnalt, harmattal fürdeti,
lágyan simogatja, lassan öltözteti.
Fennkölt méltósággal nézi, rámosolyog,
Mennyek lantjaként pendül, dallamot csobog.

Örök imádságos fohásza szárnyra kél,
nem könyörög javakért, csak a holnapért.
Elnyújtott hosszú sóhaj, melyet égbe nyög,
hogy a napoknak száma legyen eggyel több!

Hagyd meg szemem világát, újra láthassam őt!
Imádhassam benne az egyetlent, a nőt!
Add, hogy csodálhassam, áhítva rebegjem el!
Mámorral zengjem nevét az éterbe fel!