Mint egy öblös bödönből szétterült méz –
méhek rajának édeni kelepce –
ahogy az ember a tájon körbenéz:
sárga óceán – virágzik a repce.

Kékeszöld szártenger, kénsárga szirmok –
szántóföldek friss öröme világít.
Hivalkodva kürtöli szét a tikot:
olajra váltja a fényt a virág itt.

Méhkirálynő fullánkos jobbágyait
részeg orgiában illat delejez –
zümmögve szívják a nektárt, vágyaik
bájitalát: bódító kéjterep ez.

Zabálják, zsákba gyűjtik az aranyport
és hordják a kasba: lépbe valót.
Élt-e kincsvadász, ki ennyit barangolt
kis haszonért, és nem járt érte a csók?

Jönnek majd gépek – forgó sarabolók,
s tárókba pörgetik az érett magot:
a hajdani lámpakanócra valót,
olajat ütni, mit szükség meghagyott.

Az olajból nem szappan csúszik, s lámpafény
sem gyúl – azt a kort a feledés temette.
A rohanás századának tánca kény:
a múltat megtiporta és felette.

Repceméz, repceolaj és –pogácsa:
ízes szavai egy rég letűnt kornak.
Hallgattassék meg az ember fohásza –
csak lassan: ne riadjon el a holnap!

 2016.05.06.   Csorba Tibor