Egyszer volt fény – de elmaradt,
az ég alatt csak szél szaladt.
A csend is fáj, már súlya van,
s a nap se kel fel nyomtalan.

A falak hallgatnak velem,
nem szól senki, csak a félelem.
Az álmok fáradt szárnya csügg,
s a holnap mind csak elkerüld.

A levegő is ólmosabb,
a szívem mélye hallgatag.
Nem kérdez már, nem válaszol,
csak túlél s létemre ráhajol.

Kifakult képek, régi szag,
elnémult könyvek, őszi nap.
Valaki voltam, s most sehol –
Régen meg voltam valahol.

S ha néha sírok, csendesen,
nem hallja más, csak Istenem.
De tőle is csak némaság –
Lelkem várja válaszát.

Nem várok már, nem hívok én,
a szó is elfagyott szegény.
Csak ülök, mint egy régi szobor,
kit megformált a bánatpor.

TM