Részem a mindenségből
Mezei István

Keszthelyig nyúlik széles vízbirodalmam
itt nőttem fel már ide öregedtem
tépett vadkacsa pár tollászkodik halkan
Szigliget csonkja ködlik fel előttem
a természet célszerű csak ritkán hanyag
hullámzik felém a lenézett anyag

borotvaszappanom a felhabzó tajték
megfésül a metsző északias szél
nagyobb fényűzést már miért is akarnék
fürdetnek a nyarak megszárít a tél
az én dalom sikoltja a sirályének
felsajog belőlem a hiányérzet 

csónakom oldalán nagy láthatatlan lék
nekem zizeg a szétázott nádköteg
lágy szigetté torlódik szemét-uszadék
opálos ködöt pipáznak a hegyek
lefoszlik rólam a fóbia-fólia
egyedül a parton a magány fia

a felhők friss paplanhuzatot váltanak
pókos ráncrácsok mélyülnek arcomon
pollenkeringőben elfojtott szép szavak
másokon látom saját végromlásom
szép pannon provincia kvinteszencia
életem halálom Balatonia

a bazaltlapokon nem maradhat lábnyom
fellobbant kihűlt üres görögtüzek
a parázshoz szikrámat magamból csiholom
a vén mólófejhez lassan kimegyek
egy vakmerő fűszál kidugja a fejét
zsákom foglya már enyém a mindenség ,