A régi ház csak emlékeimben él,
ott a szél más dallamot zenél,
a kopott kapu, a vén diófa,
visszavár a törött falióra.

Lehunyom szemem, és hallgatok,
az udvaron mezítláb futkosok,
még hallom a nevetést, a régi szót,
az esti mesét, elringatót.

Ablakában is látom a fényt,
a gyermekkort, az eltűnt reményt,
anyám hangját, apám lépteit,
a nyár illatát, a múlt perceit.

A küszöb előtt megállok néha,
lelkem hazajár, bár az út néma,
a falak ledőltek, nincs már tető,
csak bennem él a sok esztendő.

Varjak köröznek a ház fölött,
hangosan vitáznak ágak között,
a nap egy kicsit felragyog,
örül, hogy újra otthon vagyok.