Forrón tűz a nyári nap koronája
Szinte perzselőn a határra
Búzatábla ért kalásszal sóhajt
Mikor jő a szellő,mely enyhet ad
Az ember szeme boldogan tekint szét
Látja az ért kalászt, s búzatengerét
Sárga kalászt ringat a szellő
Ragyog a nap,nincs egy felhő

Egyszer csak mit lát !
Tűzkakas kukorékolva veri fel a csendes tájt
Lángnyelvek csapnak fel a magas égre
Fut szalad a láng, nincs ki utol érje
Füstfelhő gomolyog égig ér a máglya
Kegyetlen tűz fut,ég a búzatábla
S felkerekedik a szél is,mint ha versenyezne
Kijuttatja a füstöt fel a fellegekbe

Mi ez a szörnyű lángnyelv mindenki kiáltja
Mint,ha az Isten is áldozatot várna
Csak a búzát ne, száll az emberek fohásza!
Istenem segíts, hallik az emberek imája
De a lángok még magasabban lobognak az égre
Küzd az ember,kétségbe esve tőle
Jön a segítség,oltják a tűzet elkeseredve
De száll a pernye,s a szél is szalad vele
Lángol a határ,mint ha tűző nap szállt volna a földre
Nincs kegyelem,ember küzd,hogy utolérje
Fekete a határ,hol a tűz a dolgát elvégezte
Láng ette lesz megint, az ember kenyere

Vörösen bukik le a nap égő koronája
Keserű nap volt ez, az Isten is látta!
Hogy vált semmivé az ember munkája
Füsttel kevert pernye, hullik nap égette arcukra
Szívükben néma fájdalom ver tanyát
Siratják az elpusztult,tűzzé lett gabonát
Ó Istenünk,csak ezt ne engedd tenni velünk!
Kegyelmezz ,ne vesszen el kenyerünk!

Könyörülj nem lehet ez a magyar sors!
Földünk után, a lábon álló gabonánkon a sor!
Ne engedd hogy munkánk semmivé vesszen!
A nyár oltárán semmivé égjen!!
Csendes,néma,puszta a határ
Füst,korom a felhőre szállt
Égett füstszag,mint ha a kenyér kisült volna
Felhőkre ült az égi lakoma

2O15.Július 13.-án Mosonmagyaróvár