Élt az egyik Isten háta mögötti kis falucskában egy öreg paraszt ember  - Pista bá' -  aki hallatlanul „bölcs” mondataival minden alkalommal mosolyra késztette mindazokat, akik éppen a környezetében tartózkodtak. Nem volt olyan falugyűlés, hogy ő fel ne szólalt volna.
     Komótosan nekikészült a gyűlésnek. Felvette az egyetlen fekete nadrágját, amit legutoljára vagy ötven évvel azelőtt viselt, amikoris Juli nénivel  Isten és a tanácselnök szent színe előtt házasságot kötött. Igaz, a nadrágot már kissé kihízta, ezért azt már nem igazán lehetett összegombolni, de Pista bá’ nem esett kétségbe, megoldott ő már ennél bonyolultabb dolgokat is.
     Elővette a szőlő kötözéséhez akkoriban használatos színes műanyag rafiát, abból sodort egy jó erős madzagot. Kapott is érte az asszonytól a nyújtófával, mert elpocsékolta az egész gombolyaggal, pedig azt Juli néni  egyéb célra kívánta felhasználni. Köztudott ugyanis, hogy az asszonynép képzelő ereje határtalan. Mindjárt rájöttek, hogy abból a rafiából szatyorokat, meg vírágtartókat lehet horgolni. Lett is nagy keletje ország-szerte. Nem csoda hát, ha Pista bá’ háta bánta, hogy vacak nadrágtartót font magának belőle.
     Kissé ugyan színesen és furcsán virított, ahogyan a derekánál az övtartóba bújtatva összekötötte elöl egy bokrétában, de Pista bá”’ úgy gondolta, ha az asszonyok divatot teremtenek a szatyorok horgolásával, ő sem maradhat le mellettük.
     Miután a nadrág dolgot effajta módon megoldotta, következett az ing, ami nem volt. Vagyis volt, de az ujja már csak a karja feléig ért, körben sem igen érte át jócskán megnőtt pocakját, de Pista bá’-t nem ejtették a fejére!
     Mindjárt fogta az ollóját, és levágta az ingnek mind a két mandzsettáját, meg a nyakát körbe. Amikor elkészült, elővette az egyetlen fekete zakóját, amit teljesen véletlen folytán a nem rég elhunyt bátyjától, Bélától örökölt meg.
     Szegény Béla egy január végi disznóvágás után kissé kapatosan indult haza. Az úton összeszólalkozott a szomszédjával, és addig-addig tángálgatták egymást, amíg Béla elvétette a rúgást, és belebucskázott a vízelvezető árokba, ahol aztán öröklétre is szenderült.  Mire megtalálták, addigra igen csak kihűlt szegény.
     A feleség a végtisztesség megadása céljából rohant  fekete öltönyt vásárolni, hogy szeretett hitvesét méltó képen temethesse el. A faluban nem volt a temetkezési vállalkozónak embere, ezért Pista bá’-t érte az a megtiszteltetés, hogy a halottat felöltöztesse. A nadrágot sikerült is feladni rá, de a kabátnál kudarcot vallott. Valahogy nem igazán tetszett a dolog neki, mert az elernyedt halott folyton a nyakába borult, és ez módfelett zavarta a mi Pistánkat. – Különbenis, tartozik nekem a kivágott diófa árával –morfondírozott az öreg – meg úgyis be van bugyolálva a szemfedővel, nem veszi azt észre senki, ha a kabátot lefelejtem róla.  - Így aztán azt mindjárt haza is vitte.
     Pista bá’  a levágott ing mandzsettáját, meg a körbevágott nyakrészt egy jókora tűvel a zakó belsejéhez varrta, majd a zakót felvéve, azt szép komótosan begombolta. Végül felvette a kalapját, amibe a vasárnap levágott liba egyik tollát beletűzte, és mint egy úriember, fehér ingben,  - legalábbis mindenki azt hitte  -  fekete nadrágban, zakóban és kalapban beállított a falugyűlésre, ahol a párttikár már elkezdte ön-dícsérő beszámolóját megtartani.

    Pista bá’ egy ideig türelmesen hallgatta, majd amikor engedélyt kaptak a jelen lévők arra, hogy hozzászólásaikkal helyben hagyják a párttikár elvtárs által elmondottakat, ő komótosan felállva szólásra jelentkezett.
    - Amit most itt mink végig hallgattunk, az bizony nagyon sok bőcsességet tartalmazott, bizonyítva a párttikár elvtárs okosságát, művelcségét, hatalmas nagy tudását. De én asztat mondom, hogy mindezt lehetett vóna rövidebben is elmondani. Mer az egésznek annyi vót az értelme, hogy „nem azé mondom, hogy így…meg úgy…meg erre, meg arra,  hanem azé mondom , hogy nahát na!

    Azzal Pista bá’ jó magasra emelte jobb kezének mutató ujját, mintegy megfenyegetve a jelenlévőket, akik e néhány mondatból rögvest tudták, hogy a párttikárt bizony meg kell tapsolni, hiszen Pista bá’ is megértette fennkölt és mindenre részletesen kiterjedő beszámolójának lényegét.