Amikor Anna kicsi volt, mindig ugyanazt a mesét kérte esténként: a piros cipőről, amit egy kislány annyira szeretett, hogy még az álmában sem vált meg tőle. Az anyukája szelíd mosollyal mesélte újra meg újra, minden este másképp, de a végén mindig az a sor zárta a történetet:

- És a cipő sosem kopott el, mert a szeretet, ami ajándékozta, örökké tartott.

   Anna ma már felnőtt, de amikor az édesanyjához látogat, még mindig ott van a szobájában az a régi, kopott mesekönyv. Egy nap elővette, leült a kanapéra, és ő mesélte el anyukájának - ugyanazt a történetet, de most ő volt az, aki megölelte, betakarta, és a végén ezt suttogta:

- És a cipő sosem kopott el... mert a szeretet, amit tőled kaptam, örökké tart.

   A szobában csend lett, csak a régi falióra ketyegése hallatszott. Az anya könnyei lassan végiggördültek arcán, de nem a szomorúság könnyei voltak, hanem azé az egyszerű, mély hálaérzéséé, amely csak annak a szívében él, aki tudja: mindent jól tett.

2025. április 15.