Nem mozdul a víztükör, pihen a csónak,
pihenőt vezényeltek a halastónak,
tekintetem mereven csodál itt mindent,
vizet, bokrokat, fákat a teremtő Istent.

Vágyaknak boldogsága, csobban szívemben,
gyönyörködni így tudok e pasztellszínekben,
szavakkal festem le, ezt a képeslapot,
nélküled töltöttem itt tizenhárom napot.

Csatangolhattam széltében és hosszában,
belebotlottam sokféle vadvirágba,
gondoltam szedek neked csokorra valót,
majd rád terítek éji csillagtakarót.

Drága szívem nézd, mily magányos a csónak,
nekünk hagyták itt, bolondos álmodóknak,
az evezőt oda, azt nekem készítették,
túl az Óperencián veled eleveznék.

Lassan az egyedüllét magánnyá változott,
kergetőző fecskepár rám csodálkozott,
füstölögtem magamban, magány te átkozott,
ekkor bennem a társra várás feltápászkodott.

Barcs, 2019.07.13.