Ó, nagy költője a nemzetnek,
Hányszor támadsz fel,
Hányszor temetnek?
Talpra, magyar, itt az ideje!
Hányszor tagadnak meg,
Szívükből kivetve,
Sírodat megtalálva,
Hányszor sírnak sírodat megásva?
Támadj fel újra, mert itt az idő,
Magyar nemzetedre ismét
Ráhajlik a szemfedő...
Ismét kifeszítik a szent lobogót,
Magyart, székelyt, te add meg a jelszót:
Talpra magyar, vagy ne siránkozzál,
Nemzeted sírjánál ne imádkozzál,
Állj fel ismét romjaid alól!
Itt a tavasz, ismét kivirágzol...
Talpra magyar, szólítsd újra nemzeted,
Nem magyar, aki bajban kesereg.
Ne hagyjátok, hogy a megszenvedett földet eladják,
Karvalyok lepjék el ismét a hazát.
Hányszor álltunk fel talpra mi, magyarok,
Hányszor ontott hősként vért fiatok,
S mindig felálltunk, ha vészek dobáltak,
Megmutattuk erőnk, tudásunk a nagyvilágnak.
Petőfi él, ismét megtalálták,
Tavaszi légben lengeti a nemzet zászlaját.
Ti ne értenétek, ismét március van,
Eljött a tavasz, ismét megújultan,
Nem hagyjuk a nemzetet a földbe taposni!
Önmagunkért megint talpra fogunk állni.
Zöldell a vetés, az arat majd, ki vetette,
Nem lesz a magyar senkinek szolganépe.
Petőfi él, újra feltámadt...
Talpra állítója lesz e szomorú hazának,
Mert a hősök az Istennél szót szólnak,
Ne engedje vesztét a szegény magyarnak.
Nyújtsa neki karját, hogy fel tudjon állni,
Ne legyen járma, ne lehessen leigázni,
Mert a hitében mindig bízott a magyar,
Mindig talpra állította, ha jött a zivatar.
Tavasz van, Petőfi tavasza,
Lelkünk újra kivirulva.
Zászlóink lobognak a szélnek,
Reményt ad e szomorú nemzetnek.
Talpra kell állni itt mindenkinek,
Mert összefogunk, s egyetértünk valahára,
Mert Petőfi szellemét a nemzet megtalálta,
Békét üzen a nagyvilágba.
Mosonmagyaróvár, 2013. február 26.
TM