most ebben a novemberi gyászban
tavam partjain botladozva sután
beleszédülve az embernélküli tájba
vágyva a Nap melege után
egy magányos kőre telepedtem

a csikorgón fájó némaságban
homlokát füzérben fedi az alga tarka halma
mozdulni nincs hatalma ül számkivetetten
mint én ki bánatát takarni akarja
ki tette ezt velünk tán az idők kezdetén
mily hatalmas Isten vagy űrbéli lény  
hogy találkozzunk a vizek fövenyén

kizökkent az idő felette felettem
kővé válva lassan mind a ketten
csak nézünk hallgattunk egymásra meredten
az ő kőszemével látni világot
mit a Teremtő alkotott
mire az ember rágyártott
pórusaiba szivárgó víz hullámok
az ő füleivel hallani a zsivajt
keményen szilárdan túlélni bajt
kőbőrével érezni ha a tavasz kihajt

mozdulnék de semmit sem tehetek
mondanék örök kőtáblás törvényt
keményen kötnek a kőgyökerek
és összetörnek emberek
megnyílnak előttünk az idő-tárnák
látott óceánt ceteket márnát
vijjogva kacag rajtunk kósza sirály
a világ vágya végtelen viszály

naponta vált felhőruhát az ég
kitágul beszűkül a messzeség
lassan közeleg az ember utáni béke
és türelmesen vár az idők végére

már rég partra vetetten kővé válva
váltva testem bazaltra márványra
víz alatt vagy szárazon már annak világnak
tartozéka foglya a tó a kő és én mi hárman

ebben a megkésett novemberi nyárban
sodródva világok peremére
vad kőkorokat morzsolva átélve zúzva porrá égve
kőtársaimmal követve a Napot a semmiségbe