Lepke szárnyát kérem kölcsön,
csak repüljek csodás helyekre,
szebbnél szebb, illatozó virágok
mámorító nektárral hívogató kelyhére.

De rászállnék mezítelen válladra -
ott megpihennék tested bársonyán,
kacagva néznéd, tán megszeppenve,
ahogy lepkének teste miként zihál.

Kell, ami vagy, ahogy megmutatkozol,
várni várva várván pillangók sokaságát,
a sok tarka színekben pompázó lepkékből
kiválasztod a magadnak tetsző fajtát.

Kezedben lepkeháló, kacagva utánuk futsz,
röptében szeretnél rácsapni a neked tetszőre,
hangot nem adnak, némán, kecsesen suhannak,
majd az egyik pihenni tért az útmenti keresztre.

Az egy fehér pillangó volt, sokáig nézted,
majd hirtelen helyébe fehér galamb téved,
ráadásul ez a felsejlő, titokzatos, megjelenő fény,
mely ekkor felragyogott keresztnek tetején.

Ekkor kérdezted halkan, súgó hangon:
"Mondd, kinek világosságába járunk?
Mert ilyen csodát csak egyszer él meg ember,
de azt is akkor, ha visszatér vesztett álmunk."

A látvány után nyújtod ki két kezed,
majd a legszebb pillangó odatéved,
megkövülten a látványtól csak nézed.
Ne fogd meg, mert akkor örökre elveszted.