Egy ízig - vérig romantikus versem a hőskorból.

Az a sok mámoros, csodálatos este,
tavasz tarka csokrát, lábad elé tette.
Mint langyos fuvallat mely épp arra tévedt,
apró Csillag várta „boldog érkezésed.

Egy könnyed mosoly volt, ajkad szegletében,
ott álltam előtted, mosolyogtad éppen.
Miről csak álmodtunk, titkon vágyakozva,
meghozta éj kékje, s az a boldog óra

Két finom kezeddel átfogtad nyakamat,
egymáshoz simultunk, én a derekadat.
S mire egész nap úgy, áhitozva vártunk,
akkor, ott e percben, egyesült a vágyunk

Ahogy ott álltunk egymást átkarolva,
az idő is megállt, ismeretlen korban.
Hol még ember nem járt, emlékezet óta,
együtt érkeztünk meg, az „Örökké valóba”

Arcomon érezve legfinomabb kelme,
enyhe szélben lengett, szőke hajad selyme.
Messzeségkutató két parányi csóva,
lelkem tengerének „Világító tornya”

Belém lát, lángra gyújt, szinte perzsel fénye!
Áttetsző sötétség arca kék szegélye!
S mint két főszereplő, egymásért ejt könnyet.
Sors írta, mi játsszuk, e forgatókönyvet.