Ott, ahol a szobrok állnak sorban,
Ahol lilán virít a fák közt a rododendron
virága...
Ahol a mamutfenyők az égig érnek,
Hol patak partján ciklámen nyílik égnek,
Ahol az árvácska nő vadon,
Ott átkarol a csendes nyugalom.
Ott, ahol tiszta levegőt visz a szellő,
Magas fák csúcsa eget kémlelő,
Madarak boldog éneke zeng,
Hegyormok intenek neked.
Nyugalomba ringat a lég,
Ott szobrok állnak sorban.
Üzenetet küldenek feléd,
Fenn a hegyen erdők sűrűjében.
„Abigél” áll, karja vár ölelésre,
Szeretetet várj, s hitet benne.
Ki rátekint, meggyógyul a szíve,
Meggyógyul, mert szeretetet áraszt,
Reményt és hitet ad, hogy utat megtaláljad.
Ott, ahol szobrok állnak sorban,
Trianoni szenvedés nőalakban.
A fájdalom soha nem múlik el!
Szétdarabolt magyar nemzetem
Száz év múlva is értünk könnyezel...
Mint anya, ki elvesztett gyermekeit hívja,
Ökölbe szorult fáradt akarata.
Bánat bronzszoborba öntve,
Üzenet, a bocsánatkérés kőbe vésve.
De a néma szobor csak áll magában,
Úszik a fenyves ölén napsugárban.
Egyszer megszakad e bronzszobor szíve,
S megtalálja ismét az anyát elveszett gyermeke?
Sopron városában vár e két szobor,
Fenyves ölén, hogy ismét rátalálj.
A remény a szívben nem veszhet el soha,
Szoborral köszönt téged a hűség városa...
Hogy emlékezzél, emlékeidben visszatérjenek,
Köszöntsd őket, mert ők várnak téged!
Sopron, 2016. május 25.
TM
