Ott ült velem szemben, mosolygott szüntelen.
Festői kép talán, valóság, sejtelem?
Szavam már nincs, nem találom.
Csupán vágyom, egyre vágyom,
Ajkainak ízét… halk vágyban, nesztelen.
Ott ült velem szemben… szóltam-e, nem tudom.
Több volt ott a szónál, szerelmes sóhajom.
És míg átölelni vágytam,
Vissza húzott méla árnyam.
Ott ült velem szemben… s én: béna –szótlanon.
Ott ült velem szemben, tűz volt pillantása,
Akár izzó vulkán, s annak lelke, láva.
S ott, szerelmem nagy hevében,
El nem csókolt csók tüzében
Elégni vágytam én… sosem nézni másra.
Úgy ült velem szemben, mint egy tündér-varázs.
Szemében csöppnyi éj, s megannyi álmodás.
És, mintha égi tengeren,
Ölelne mámor, végtelen:
A mindenség volt, e törékeny pillantás.
Rácz Endre ©
2015 10. 03. Szerep