Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Orkán/ 3.

szeda2
szeda2 képe

Júlia és lánya Rose, a teraszon üldögéltek. Esteledett. A távolban villámok fényét látták. A szél megerősödött, és az ablakok spalettáit erőteljesen verdesni kezdte. Felszaladtak mindketten az emeletre, ahol nyitva voltak az ablakok.  Igyekeztek, hogy mielőbb bezárják.
       Roset, hirtelen valami nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Az udvar távoli részét már a sötétség vette birtokba, és időnként a villám fényénél látott valami szokatlant a fák között. Igazából nem látott semmit pontosan, de úgy érezte, mintha valaki figyelné őket. Beleborzongott. Úgy döntött, nem szól az anyjának, nem akarta megrémíteni.
      Közben autódudálásra lettek figyelmesek, eközben eleredt az eső. A seriff volt az, aki megkérdezte az anyját, nincs e valamire szükségük. Figyelmeztette őket, hogy zárják be erősen az ablakokat, ajtókat, mert nagy vihar közeleg.  Búcsút intve, sietősen távozott.
      Ketten voltak otthon. A közelükben nem volt egyetlen férfi sem. Az anyja, nem félt semmitől. Miért is gondolta, hogy ő elijeszthetné egy érzéssel. Édesapja pár éve meghalt, és ketten éltek ezen a távoli vidéken. Anyja erős asszony volt, bár törékenynek tűnő alkata nem erről tanúskodott. Jól bírta a kemény fizikai munkát is, de egyre gyakrabban volt szükségük férfi segítségre.    
      Bezártak minden ajtót, ablakot és felmentek az emeletre. Hatalmas dörgés, villámlás közepette bújtak ágyba, amikor a lány ablakáról hírtelen letépte a vihar a spalettát, majd hallották az anyja szobájából is hasonló zajokat. - Ó, micsoda idő! - szólt Júlia. A vihar tombolt, és ijesztően csapkodni kezdte a leszakadt spalettákat a falhoz. Az anyja is beszaladt a nagy zajra, mindketten nagyon zaklatottak lettek. A lány kinézett az ablakon, s ekkor újra érezte azt a furcsa érzést. A vizes ágak, és levelek között megcsillant valami. Az anyja is ott volt a szobában, és Rose eldöntötte, hogy szól neki erről az érzésről. Júlia meghallgatta, majd odabújt a lánya mellé a paplan alá, és mesélni kezdett.
       Egy különös lóról szólt a történet, aki már sok évvel ezelőtt itt élt a ménessel, és sokan vadásztak rá. Gyönyörű, fényes szőrű kanca volt. Ezüstösen csillogott a szőre és a sörénye is. A széllel versenyzett, és játszadozott a réteken. Nem bírta a kötöttséget, a szabadság volt a mindene. Senki nem tudta rá tenni a kezét. Nagyon ravasz ló volt, ezért nem sikerült senkinek a közelébe kerülnie. Évek múlva, amikor be akarták fogni, a végén félrevezette üldözőit, így mentve meg a ménesben futó fiát, és az egész ménest. Azt mesélik a lelke az óta, itt bolyong a környéken, és meglátogatja azokat a helyeket ahová emlékei fűzik.  Rose elgondolkodott, és kérlelte anyját, meséljen arról a különleges lóról.
     - Ez, egy hosszú történet – mondta az anyja. Már egy ideje írom ezt a legendát. - Legendát? -  A lánya alig fért a bőrében. - Unszolta, hogy adja oda neki az írásait, hadd olvassa el, mert nagyon érdekli. - Ha ragaszkodsz hozzá, odaadom, de azután aludj! - Ó, igen anya! – nevetett boldogan a lány.
- Azt hiszem, egy jó pár estére meg lesz a programod. – szólt mosolyogva Júlia, és átnyújtotta lányának a hőn áhított vaskos írást. Rose, meghatottan fogta a kezébe, de nem nyitotta ki. Szerette volna, ha magában van, amikor olvassa. Anyja, ezek után jó éjszakát kívánt és át ment a szobájába.
     A vihar, hevesen tombolt odakint. Júlia, az ablakhoz lépett. Azon gondolkodva közben, kivel fogja megcsináltatni a spalettákat? A villám fényénél, hirtelen átsuhant valami az udvaron. Nem látta jól, de biztos volt benne, hogy nem csak a szeme káprázott. - Hát, itt vagy! – mosolygott sejtelmesen.
Nem félt. Vajon, miért pont minket választott? Ennyi éven át, kitartóan megmutatva magát, de már ő is megszokta. Ez is egy közös emlék a férjével, aki csak úgy itt hagyta magában a lányukkal. A szemét elárasztották a könnyek. Milyen boldogok is voltak Sammel!  - Bárcsak itt lennél még velem! - sóhajtott összetörten. Majd ágyára dőlve, - magához ölelve párnáját -  álomba sírta magát.

Folyt.köv.

Rovatok: 
Irodalom