Szomorúan hajlik az orgonafa ága
hiába tekeredik törzsén hajtása
kapaszkodik rajta szorítja egy kicsit
míg ereje engedi egyre feljebb kúszik.
Nem akarta elengedni kiszáradó törzsét
testével is védte elhaló gyökerét
próbálta éltetni, gyógyítani lelkét
de ő már lemondott, elengedte kezét.
Elvesztette a napot, tündöklő fényét
az égen játszadozó felhők reményét
lassan elmúlt, elszállt belőle az élet
már tudta, hogy közeleg a vég ítélet.
Vigasztalják körben a hajlongó fák
lábait cirógatják a rákúszó indák
nem hagyja magára mohás kövek között
már egészen a szíve mélyére költözött.
De nem vész el a kiszáradt orgona
hiába is volt az élet oly mostoha
mester ember újra formába hozta
s belőle lett sírodon a fejfa.
