„Kedves” „becsületes” megtaláló, ki pénteken(április 15.-én) a délutáni órákban, az Érdről Tárnokra tartó buszon rábukkantál egy magányos, fekete, női műbőrtáskára, amit (élemedett koromból kifolyólag) a buszon felejtettem. (És persze neked eszed ágában sem volt leadni a sofőrnek!) 

Hiába eredtek kocsival a busz nyomába az ellenőrök,( akiknek elsírtam a nyomorom, miután leszállásomkor észrevettem, hogy nincs nálam a ridikül) mire utolérték a buszt, te már magadévá tetted értékeimet és irataimat. Az ellenőrök emberséges hozzáállásáért nagyon hálás vagyok, még akkor is, ha a keresés nem járt sikerrel.

Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy megszabadítottál attól, hogy tovább cipeljem válltáskámban lapuló pénztárcámat, Újságíró igazolványomat, összes iratomat, kulcs-csomómat, valamint a telefonomat (a pótolhatatlan telefonszámokkal együtt)

Ezzel a jótéteményeddel megajándékoztál jó pár napi ügyintézéssel, így aztán nem fogok unatkozni egy darabig, az biztos. Mindjárt volt is elfoglaltságom péntek estefelé, mert a kártyákat és a telefonszámot le kellett tiltatnom. A férjem is átment lakatosba, miután vett vagy fél tucat záró szerkezetet, késő estére sikerült kicserélnie minden ajtón és kapun a zárat.

Szombat délelőtt a házibuli folytatódott, elintéznem a T-mobilnál, hogy letiltott mobilszámomat visszakaphassam.

Ma lesz egy kis pihi, bár időközönként telefonon zaklatom a Volán forgalmi-irodát, hátha mégis visszatér a lélek beléd és leadod a táskámat, vagy legalább az irataimat.

Hétfőn reggel jó korán beállok a sorba, visszeres lábaimat nem kímélve, hogy bejelentést tegyek a rendőrségen eltűnt irataim ügyében, mert anélkül nem mehetek tovább intézkedni. 
Utána, ha kezemben lesz a jegyzőkönyv, elporoszkálok az okmányirodába, ahol ha szerencsém van, kapok egy ideiglenes személyit és egy lakcímkártyát. Persze az is lehet, hogy kifogok egy szőrösszívű ügyintézőt, aki látni akarja az Anyakönyvi kivonatomat, ami a 64 év hányattatásai alatt, ki tudja hová tűnt el? Tehát ez is benne van a pakliba és mivel Angyalföldön születtem, majd szépen elbuszozok oda és ha minden simán megy, tán kedden már a kezemben is lesz a bizonyíték, hogy a világon vagyok.

Szerdán irány az okmányiroda, tépek egy pár számot, személyihez, lakcímkártyához, jogsihoz. Csinálnak rólam pár fotót, amit nem teszek ki az ablakba, aztán várhatom a postást, aki nálunk olyan, mint a mesében, hol volt, hol nem volt.

Csütörtökön, lóra kapok és elvágtatok a NAV-hoz, amit ismét egy napi hideg élelemmel közelítek meg majd. Természetesen ott is kapok egy ideiglenes papírt arról, hogy van adószámom, sőt talán megérem, hogy ezt kártyaformában is láthatom egyszer.

Péntek. Ha mákom van, lesz félfogadás ott, ahol a TAJ kártyát pótoltatni tudom. A frissen beszerzett TAJ-kártyámmal elmehetek az SZTK-ba, ahol bebizonyosodhat a gyanúm, hogy a cukrom és a vérnyomásom az egekben van és az eltelt hét alatt kihordtam lábon egy infarktust, némi gutaütéssel megspékelve.

Közben persze nem csak az egészségem csappan meg, hanem a nem létező pénztárcám is rendesen karcsúsodik majd, hiszen az irtok pótlása kemény ezrekre rúg.

Hétvégén kómás pihi és erőgyűjtés.

A következő hétfőt a Nyugdíjintézetben fogom eltölteni, ugyanis többi iratommal egyetemben egy puritán fehér borítékban ott volt a táskámban a "Nyugdíjas igazolványom" és az „Ellátottak utazási utalványa”. Ha esetleg megesik a szívük rajtam, talán kiállítanak helyettük másikat, ha nem, akkor lőttek a kedvezményes utazásnak.

A hűségkártyáim letiltása már csak hab lesz a tortán. Közben ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többet nem gyűjtögetek Tescó, Smart és Super Shop és egyéb pontokat

A következő hetek várakozással telnek majd. Lesem a postást, hoz-e valamit?

Ha végre megkaparintom az új személyimet, ismét nyakamba veszem a várost és mindenhol, ahol kell, bejelentem az igazolványszámom megváltozását. ( bankban, Telekomnál, biztosítónál és ott, ahol csak igényt tartanak rá. Persze az is lehet, hogy valamit kihagytam a felsorolásból, mert még nem jártam így, igazából nem ismerem az igazi ügymenetet. Esküszöm, ha ezt a tortúrát túlélem, 100 éves koromban vaslapáttal kell majd agyonverni.

Utóirat: „Kedves (cseppet sem) becsületes megtaláló!” 
Ha ezeket a sorokat olvasod, kérlek szépen, hogy az éj leple alatt hajítsd át az irataimat a kerítésen (a címemet tudod) Tartsd meg a táskát, a pénztárcát, a pénzt és a telefont. Csak az irataimat lopd vissza kérlek. Sok tortúrától kímélnél meg, és talán ezt fenn is értékelnék. Lehet, hogy még én is megbocsájtanék neked, bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos...