Az ablak alatt suttog a nyár,
levelek közt a szél zizeg,
párnámra csönd szendereg,
s emlékké válik a kikelet.

Messze harangszó elillan,
idő és tér nem köt össze,
csak a pillanat halk szava,
s a napfény üzen a völgybe.

Vállaimra langyos fény hull,
ringat a délután csendesen,
a perc kitágul, szívem nyitja,
mint virágot a kiskertemben.

Madárdalos bokrokon
finoman bólogató ágak,
jönnek álmosító fuvallatok,
és lassan nyúló árnyak.

A tó tükrén fény lebeg,
mint álom, mit nem tart a kéz,
sóhajt egy fűz a part mellett,
és titkot súg a rezgő rét.

A csend halkabb, mint valaha,
selyemként omlik rám a lét,
egy tücsök penget halkan hárfát,
s az est már bontja kék kendőjét.

Illatok szállnak, ez a nyár íze,
és míg a nap domb mögé hajol,
megáll az idő nem mozdul,
csak ringat puha dallamokon.

Utolsó fénysugár villanása,
lágyan rám borul az este,
a nyár még egyszer kitekint,
s bennem él tovább, örökre.

Felhők mögött csillag ébred,
álom kapuján átlép fénye,
az égre sötét bársonyt terít
a kertre, fára, minden lényre.

Szél simítja meg a homlokom,
mint anyai kéz, úgy elringat,
s a csendből szőtt emlékeimből
halk, meleg, régi dal fakad.

A hold, az ősi mécses lángja
őriz, s nem kér semmit érte,
a nyár suttogása bennem él,
de elrejti szívem mélye.

De majd jön egy másik év,
új rügy fakad, új nyár ragyog,
tudni fogom, bennem él tovább
ez az este, és a suttogó napok.

TM