Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
                    de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
a hervadó málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Most, hogy rövidül a nappalom hossza,
és a vad viharok, elemek harcolnak,
tán elküldte levelét a mennyei posta,
vaj, ki lesz utódja szegényes posztomnak.

Ám a könny elapad, a víz jéggé dermed,
az arcom fakó, hajam fehér, mint a hó.
megvédenek, óvnak barátságos termek,
lassan véget ér a novemberi sirató.

Átmosta már lelkemet e sós áradat,
az ember ne gyászolja előre magát,
oldódik lelkünkből a bú, e rút salak,
de megmarad benne az örök ifjúság.

2013. november 22.