Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, sír, könnyezik november,
tépi őt is a szél, fakadó fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
száraz, hervadt málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Idebenn rövidül a nappalom hossza,
kinn a vad viharok, elemek harcolnak,
elküldte levelét a mennyei posta,
ki lesz majd utódja szegényes posztomnak.

Ám a könny elapad, a víz jéggé dermed,
az arcom fakó, hajam fehér, mint a hó,
de védenek, óvnak barátságos termek,
majd véget ér a novemberi sirató.

Átmosta már lelkemet e sós áradat,
az ember ne gyászolja előre magát,
oldódik lelkünkből a bú, e rút salak,
mert megmaradt bennünk az örök ifjúság.

2014. november l.