Nincs mandulafám, csak egy szegény barack,
a legtöbb ősöm cseléd volt és paraszt,
de irtották kertjükben a dudvát, gazt,
nem győzött rajtuk a levertség, tarack,
kedves emlékük ide köt és maraszt.

Sosem volt nagy házam, díszes palotám,
egy kifosztott haza marad énreám,
megnyomorított a sarc, adó, a vám,
de majd a véges-végtelen határán
a szívem megbékél, megnyugszik talán.

Mandulák másnak virágoznak, érnek,
felettem csillagok, köröttem férgek,
a mindenségbe bátran belenézek,
már bennem dúdolgat egy dallam, ének,
hálát mondok az időnek, a térnek.

Tovább éltetnek a korhadt gyökerek,
így maradhattam öregen kis gyermek,
én már nem veszíthetek, csak nyerhetek,
a világom egész, ép, gyönyörű, kerek,
mert együtt értem barackok Veletek.

2015. 03. 10.