Nincs mandulafám, csak szegény kajszibarack,
a legtöbb ősöm még cseléd volt és paraszt,
de irtották kertjükben a dudvát, a gazt,
nem győzött rajtuk a levertség, a tarack,
kedves emlékük már ide köt és maraszt.

Sosem volt nagy házam és díszes palotám,
csak egy kifosztott haza marad énreám,
megnyomorított a sarc, adó és a vám,
de egyszer a véges-végtelen határán
a szívem megbékél és megnyugszik talán.

A mandulák másnak virágoznak, égnek
felettem a csillagok, köröttem férgek,
ha a mindenségbe bátran belenézek,
már bennem dúdolgat egy dallam, egy ének,
hálát mondok én az időnek, a térnek.

Tovább éltetnek az elkorhadt gyökerek,
így maradhattam meg öregen kis gyermek,
és már sosem veszthetek, csak nyerhetek,
a világom egész, gyönyörű és kerek,
együtt érek, hullok barackok Veletek.

2014. 03. 10.

Vincent van Gogh