Nevet a Hold az égen,
szép csillagfűzérben.
Lassan fénye hidat rajzol a tavon,
hadd nevessen, hagyom.

Vadlibák úsznak a fényben,
látszik a tónak tükrében.
Ringatóznak a vízzel, a hullámok,
ahogy játszanak a széllel.

Hangjuk messze elhallatszik,
talán egészen a Holdig,
s ezen nevet,
így gágogni hogyan lehet.

Nem baj, legalább ő is vidám,
közben felrepül pár látott libám.
Szép az est,
ahogy a fény ezüstutat a vízre fest.

Hallgatom sokáig a libákat,
látom, ahogy róka koma feléjük vágtat.
Megannyi tücsök zenél, a bagoly a fenyőfán henyél,
most nem fél tőle a sok egér.

Nehogy elkapjon, azért légy résen,
a köd közben átkúszik a kerítésen.
A Hold előtt elúszik pár felhő, de ő újra feljő.
Most már én nevetek rajta,
jön a napfelkelte, s eltűnik majd, bár ő nem akarja.

TM