Mint az ágak között feszülő hártya,
ki láthatatlan a megváltását várja,
ugyanazt a konok percet taposom,
néha árnyéknál is sötétebb sorsom.

Tépek, szakítok gyűrött naptárlapon,
az órám pontos, de sokszor melléütök,
fénnyel idézem édes gyermekkorom,
szédelgek csütörtökös szándékok között.
Enyém, mi a repedésből megmarad,
elmosódik bennem a saját arcképem,
kezemből félve nyílik a mozdulat,
de magamhoz mindig visszatértem.
A szakadt horizontot madárraj foltozza,
és ha egy égtáj véletlen kimarad,
akkor kalapácsom szikrát üt a vasra,
versekbe olvasztok felejtett szavakat.

Rám vetettek már pár mázsás és nagy követ,
sötét éjszakát mindig új nap követ.
sejtjeimben zubog hatás ellenhatás,
ember voltam, maradtam, sem úr, sem elvtárs..

2014. január 28.