Már nem vagy, még vagyok

Most, hogy itt hagytál, már nem lesz többé kutyám,
búcsúztatlak öreg diófám árnyékán,
elment a gyorsvonat már mindkettőnk mellett,
enni, inni adtam, csak ennyire tellett,
néptelen a peron, üres a megálló,
szívünkön, agyunkon meszes az érháló,
kosztért, kvártélyért megvédtél, ugattál,
a fizetség volt érte egy teli kutyatál,
közösen szuszogó szobatársak lettünk,
ugyanaz a plafon szürkéllett felettünk,
nekem egy heverő, néked rongyos szőnyeg,
ez volt mindkettőnknek mennyből az előleg,
követtél, figyeltél, mindig engem lestél,
napod, kályhád lettem, ha lerohant a tél,
két hályogos szemed boldogan ragyogott,
 megláttál, aludtál, érezted, ott vagyok,
tudtam a jeleket, egyőnk sem a régi,
ki fogja a másikat majdan túl élni,
megvénültél, alig hallottál, bicegtél,
de többre tartottál engem mindenkinél,
a zord idő neked semmit sem jelentett,
kölyökként úsztál át megroggyant éveket,
egy életre szól már szelíd barátságunk,
mondd csak kócos kutyám, hát még mire várunk,
halványulnak lassan, hallgatnak a  versek,
a múzsák is lusták, mind elszenderedtek,
könnyeznek a sorok, miközben temetlek,
a rügytelen bokrok szívemben zöldellnek,    
mindkettőnkért szól ez a téli rekviem,
majd együtt döcögünk a Göncöl szekéren.

2022. 01. 24.