Tóth György nem akart hős lenni
        /Az ítélet: halál /

Tóth Györgyné ötven éve özvegy. –Éjszaka jöttek és sokan voltak- mesélte. –Körülfogták a házat, felforgattak mindent a pincétől a padlásig, a ragalját és a tetőcserepeket is felbontották. A pajtában találtak valamit, azt mondták géppisztolyt vagy pisztolyt, én már nem tudom. Statárium volt, vitték az uramat. Másnap tiszta ruhát vittem neki a fonyódi kapitányságra, de addigra már nagyon megverték. Két vagy három hétre volt a zárt tárgyalása Kaposváron. Nem engedtek be a terembe, a folyosón vártam. Előttem vezették be a férjemet, nem ismertem rá, úgy megverték, megkínozták. Aztán rövid idő múlva kijött egy bírósági alkalmazott, s odakiáltotta nekem: halál!
    Nem volt temetés, egy jóindulatú ember a temetkezési vállalatnál megmutatta, hogy a kaposvári keleti temető melyik részében fekszik az uram, ötödmagával. Koporsóban temették el őket, felírta a neveket és a helyet. Tíz év múlva emeltettem emlékművet a sírra. Nem tudom, hogyan végezték ki az uramat, Pedig jó ember volt, 56-ban ó mentette meg a Kolip rendőr életét népharagtól.-
  -Tóth Györgyöt felakasztották, körülbelül három hónapra rá, hogy letartóztatták-mesélte Fábián József nyugdíjas rendőr- Ő ugyan nem vett részt a forradalomban, de március 14-én tizenhárom géppisztolyt találtunk nála a rag alatt. A fonyódi kapitányságon rá akarta beszélni a nyomozó, hogy fogadja el az orvvadászat vádját, mivel vadászember volt. Ő elutasította ezt a lehetőséget, később a megyei ügyészségen sem fogadta el ezt a kiutat. Mártír akart lenni?-
  Ifjabb Tóth György l956 október 20-án szerelt le betegen. Ezt követően hónapokig a lengyeltóti kórházban feküdt tüdőgyulladással, a dunai jeges árnál betegedett meg a mentésnél. Mikor megtudta, mi történt odahaza, felment Dobi Istvánhoz, aki ígéretet tett , hogy kegyelmet ad az apjának. A kegyelem megkésett. Tóth György közben sorsába beletörődve és az ellen lázadozva tűrte a börtönnapokat, foga között fogpiszkálót, gyufát rágva rótta a kaposvári börtön udvarának sétaköreit. Kereste az ismerős arcokat, hogy hazaüzenhessen. Jól bírta a börtönt, a szenvedést, a biztos halál közeledtének tudatát, csak az utolsó nap reggelén mondták fel idegei a szolgálatot. Lefogták az őrei és betömték a száját, hogy ne lármázza föl a börtönt, amíg a kivégzőhelyre vonszolják. Már várta az udvaron ácsolt bitófa és a személyzet, a kivezényelt nézősereg. Majd megragadták a pribékek és a hóhér, reccsent a csigolya és megfeszült a test.
  1989. június 16-án a mártírok közt a fonyódi Tóth György neve is elhangzott, pedig nem akart mártír lenni. Negyvennyolc éves volt és szerette az életet. Szerette a családját, a földjét, a hazáját, a falut, amelyben élt. Azt suttogták Fonyódon abban az időben, mivel Tóth György népszerű, tekintélynek örvendő paraszt ember volt a településen, hát el kellett tüntetni. A hatalom készült már a kolhozosításra és ő csak kellemetlenkedett volna.
  Fia a Szabad Európa Rádióban hallotta a kivégzés hírét, az unoka meg a Magyar Nemzetben olvasta az áldozatok között a nagyapja nevét l989 tavaszán. Most, 2016 nyarán meg hallom ismét, hogy fasiszták, ellenforradalmárok voltak az ötvenhatosok. Tóth György és kivégzett sorstársai áldozatok voltak, mert mindig belőlük van a legtöbb azon a tájon, ahol már száz éve dúl az „osztályharc„ .
                                                                                    Mezei István