Olvasom János megható sorait a cicáinak haláláról, és közben csorog a könny a szememből. Láttam, megtapasztaltam személyesen is, mennyire szerették  azokat az kis állatokat. Magam is macskabarát vagyok, aggódok is a cicám  miatt, aki már a 18. életévét is betöltötte. (Macska korban már jóval túl van a 120 éven).

Két kis emberke őszinte, símogató szeretete nevelte mindhárom cicát. Társak voltak ők, kis gazdájuk mindennapjainak megörvendeztetői. Nem értem, kinek és mivel ártottak, hogy megmérgezték őket. Sajnos ez nem egyedi eset, mert a lányoméknál is folyamatosan ezt tapasztalom. Az egész család, a három gyermek játszópajtásait - kutyákat, cicákat - mérgezik meg folyamatosan. Az sem riasztja vissza a tettest, hogy esetleg fajta-tiszta állatról van szó. 

Már nem győzöm hallgatni, hogy megint egy újabb állat pusztult el. Mi öröme telik ebben az ilyen embernek?! Milyen lelkivilága van, egyáltalán ember az ilyen? Belegondol-e abba, hogy másoknak fájdalmat okoz?! Vagy éppen ez a cél?

Úgy tűnik, kiveszett az emberekből a becsület, a tisztesség, az emberség. Hová megy ez a világ?!