A falun testemnek lelkemnek pólyája
volt, pázsitja párnáján pihent fejem,
elkerül itt minden, bánat félelem,
haragom szelídült halk hangú fohászra,

kinn a temetőben áll egy fakereszt,
hív magához, de aztán elereszt.
Az ember itt még embernek maradhat,
egyszerű szépsége döbbentett a vágyra,

szerelem zizegő szalmazsákja,
nem feledhetem az első csókokat,
ott kinn már áll egy fa és egy kőkereszt,
mindkettő hív, és jaj, nehezen ereszt.

Az úr előre köszönt itt parasztnak,
az istállók tehén-meleget leheltek,
a kalász életről mosolygott az embernek,
de az illatos évek gyorsan elrohantak,

a temetőben egyre több a kereszt,
mindegyik marasztal, és alig ereszt.
Az út menti padok mind elkorhadtak,
már csak csörgedezik sodró patakom,

deszkázott ablakok szülőházamon,
elveszett a lába a kerti asztalnak,
már bennem a sok fa és a kőkereszt,
korhadtan, törten most már elmehetsz.

2013.