/Születésnapomra/
Negyvennégy esztendőt hoztam most tinéktek.
Negyvennégy esztendő, kinek kell, vigyétek!
Énnekem már nem kell… mit hozott, csak bánat…
Negyvennégyszer lettem társa a magánynak.
Negyvennégy keselyű szállingóz’ az égen.
Negyvennegyedikként hullt porba reményem.
Negyvennégy álomból ébredtem hasztalan.
Negyvennégy utamról tértem meg egymagam.
Negyvennégy szerelmem dobták el röhögve,
S boldogan, kacagva ment tovább, ki lökte.
Negyvennégyszer néztem könnyesen utána,
Látva, ahogy tűnik, s halványul sugára.
Negyvennégy csókomnak lett keserű méze.
Negyvennégy ölelést nem adott, de kérte.
Negyvennégy telemből egy tavaszom ébredt,
Az is, nyár tüzétől, ősz ködébe vészett.
Negyvennégyszer kértem, s annyiszor nem adtak.
Negyvennégyszer voltam csodálója napnak:
Hasztalan pillantás… elvakított fénye…
Negyvennégyszer néztem hűtlen, nagy szemébe.
Negyvennégy ígéret, negyvennégy csalódás.
Negyvennégy álomkép, negyvennégy valóság.
Negyvennégy esztendőm nézzétek mivé lett…
Nem kell már, átadom… Kinek kell? Vigyétek!
Rácz Endre ©
2016 11. 14. Szerep
