Ne hidd, hogy véletlen, ha meglátsz valakit, dobban a szíved és tudod;
Egymásnak szántak valahol, s ez lesz az igazi, rád vár, te vártad, s várod.
Tél volt akkor, fent havas volt a táj, s lejjebb a parkon át tavasz suttogott.
Nem feledem azt a télvégi tavaszt: január végén, a hegyek felé tartó utamon.

Télből indultam, kopogó, szürke, rideg tájról, hol vágytam a hóra is nagyon .
Gondoktól elfásult otthonomból űzött valami vágy a szép után, s reméltem...
A szívem magányából, menekülni vágytam  én: utazni, kitörni, szállni éppen.
Undok eső csepergett kívül a vonaton, de kéklő hegyek felé vitt az út tovább;

Közömbös emberek, szürke arcok, nyirkos ablakok; de távol a kékség  és ragyogás.
Lent latyakos vízben topogott a láb, de fentről szállongó hópihék; a csendes  varázs…
Valami csoda vár -, éreztem én; valami bizsergő, álomi táj, s kanyarog utam felfelé.
Repít az úton, ami lent rút volt, nyírkos, de látszott a Mátra, a zúzmarás táj integet felé.

Már csak a szépség, s a puha fehérség, csillogó zúzmara; fentről az ég ragyog le rám.
Tudom, megérkeztem, ahova vágytam, bár sohase láttam, - valakit vártam, Ő vár reám.
Ott lenn a parkban, csobogás hallott, mókus ugrált egy fán; tavaszi zsongást hozott a szél.
Valaki követ, - éreztem, s tudtam; szótlanul, mosollyal meg megállt,-  s indult felém.

Ő lesz az, - tudtam, az ismeretlen,és mégsem idegen -  követi lépteim, és  jönne elém.
Könnyű lett táskám, mintha csak fogná, lépteim vittek, röpítettek a szállásig már.
A lépcsőről  láttam: előttem tavasz, s fenn hópelyhek szállnak, és havas a táj!
Tavasz a télben; zúzmarák a bércen, s lentről egy mosolygó arc üzen felém.

Tudom, hogy Ő az, tudom, hogy várt rám az ismert idegen -, Ő jött elém!
Szótlanul követ szíve melegével  segíti lépteim, hogy könnyű legyen  nehéz csomagom.
Te vagy az, érzem, és Te is érzed: a sorsunk vezetett  távolságokon át is, egy más úton. 
Gondokat feledve, álmokkal repítve jött el az éj, és  éreztem, hittem, tudtam én

Te holnap vársz rám, és szólani is fogsz majd –, úgy indulsz és jössz majd elém!
És jött a reggel; ragyogó kékséggel szikrázott az ég, és  fénylett a napunk…
Mindketten tudtuk, mit hoz a holnap; hittük, hogy így lesz: találkozunk!
Hópelyhek szálltak a parádi tájra, csillogott a Kékes, a völgy tavaszt üzent…

Így találkoztunk, s mindketten tudtuk:  sorsunk ez, és nem ismer  véletlent.
A lépcsőre léptem szitáló ködben, s Te kedves mosollyal jöttél felém.
Somogyból érkeztél, s én Szabolcsból jöttem; soha még erre nem jártam én!
Tavasz a télben; mi kéz a kézben sétáltunk az ünnepélyes csendben a hegyre fel.

Hogy mi találkoztunk, ezt írta a sorsunk: Parádfürdőn  két szív egymásra lel!!!
Negyven éve történt, küzdelmek és bajok, kovácsoltak bennünket  tovább.
Messze voltál akkor, de sorsunk írva volt! - jött a gyermekünk, majd az unokák.
Itt vagyunk együtt, és csak a szép marad meg lelkünkben, és ez visz odább .

A régi emlék sokszor visszatér még; erősít a rossz is, s nemesítenek a bajok.
Visszatérő álom:  tavasz a télben,  nem sodortak el a nyári viharok…
Őrzi a lelkünk a legszebb képeket ; az első végzetes találkozást!
Tudom, mi maradunk végsőkig együtt, és  indulunk tovább, tovább! 

 Nyírbogdány. 2012. január 27.