Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Ne mentsenek meg. 6.rész Három éve történt

zsuzsa
zsuzsa képe

      Három éve történt...

   Liza - miután eladott, elajándékozott, vagy kidobott mindent, ami a lakásban található volt, a lakásán is túladott. Amikor  két-három hónappal korábban ez utóbbit elmondta, először nem hittük el. Aztán úgy gondoltuk, hogy lánya halála után teljesen új életet akar kezdeni, hogy ne emlékeztesse semmi arra a szörnyűségre...
   December 28-án átadta a lakás új tulajdonosának a kulcsokat, és vállára véve kis hátizsákját, elindult... meghalni. Vajon milyen érzéssel hagyta el otthonát. Mit gondolt akkor, amikor becsukta maga mögött utoljára az ajtót?
   Először a közelben lévő postára ment, ahol megírt három levelet, amelyek közül kettőt olvashattunk el. A harmadikat a rendőrség postázta a címzettnek, a pszichiáternőnek. Majd kitöltött egy pénzes utalványt, amit feladott az óhutai polgármester címére. Aztán - mint aki kirándulni megy - elindult...az állomásra. A végállomásra...
   Sokszor végigjártam azóta gondolatban Vele azt az utat. Miután a táskájának tartalmát utóbb átadta a rendőrség a legközelebbi hozzátartozójának a párjának, Andrásnak, viszonylag könnyű volt nyomon követni azt a napot.
   A postáról az állomásra ment, felült a Tokaj felé induló vonatra, amivel elment valószínűleg Szerencsig, hiszen innen indulnak tovább a közelebbi helyekre a buszok, így Óhutára is. Ezt a nála lévő pedagógus utazási utalványon lévő bélyegzőből lehetett megállapítani. Ezt követően buszra szállt, amivel elment Óhutára. Déli 1-2 óra tájt járt az idő.  Ekkor indult fel a Pálos romokhoz, ahová gyalog legalább egy óra az út, vagy talán több is, hiszen hó volt, jeges az út.
   Többen látták, amint ment felfelé, s bár meglepődtek azon (mesélték), hogy abban a hidegben "túristáskodik", és még felfelé megy, nem a Pálos romoktól lefelé. Télen nagyon korán, 3-4 óra felé már egészen sötét van. De rosszra mégsem gondoltak, hiszen a kirándulóknak vannak furcsa ötleteik. Meg különbenis - gondolták - kirándul egyet, a hátizsák is azt mutatta -. Felmegy valameddig, aztán visszafordul, nyilván nem fog a sötétben lefelé botorkálni a göröngyös, hótól-jégtől sikos, bozótokkal, fákkal körbevett úton.
   
És Liza ment az utolsó útjára, amit Ő választott, precízen minden pillanatát az útnak kitervelve. Ment abban a hitben, hogy az út legeslegvégén, ahol ember már nem jár, találkozik a lányával, akit annyra nagyon szeretett. 
Talán már hónapok óta nem tudott józanul gondolkozni, már csak gépiesek voltak a mosolyai, a szavai, a megszokott mozdulatai, hogy senki ne gyanítsa, mire is készül. Mosolyogva beszélt arról, hogy el fog menni a lánya után, és persze mindenki arra gondolt, hogy a bánat nem múlik, hiszen anya. De ahogy a napok múlnak, talán valamennyire enyhül a fájdalom, hiszen akik szeretik, mellette vannak. Már amennyire engedte, hogy közel legyenek Hozzá.
   Mire felért a romokhoz, már egészen szürke volt az ég, az a néhány kóbor túrista is rég visszaindult. Egyedül volt. Vajon mire gondolt, miközben robogott a vonat vele, miközben a busz rátért az utolsó útra, mely számára is utolsó! 
   Az előre eltervezett útjának minden részlete kidolgozott volt. Precízen, hajszál pobtosan, de úgy, hogy ne legyen lehetősége senkinek megakadályozni abban. Titkokkal teli napok-hetek-hónapok álltak mögötte. Táskájában ott lapult a másfél év alatt összegyűjtött rengeteg gyógyszer, - amit az orvosok felírtak neki, de nem szedett be - három liter pálinka, három darab levél, egy pénzes utalvány feladó vevénye, sok-sok papírzsebkendő, néhány üveg ásványvíz, a pénztárcája, több százezer forintnyi készpénz, egy számítógéphez tartozó egér (a laptopja nyomtalanul eltűnt, talán a romok melletti kis tóba dobta), az egyik mobilja kikapcsolva, (a másik szintén eltűnt), Csillának egy-két fényképe ( a többit korábban elégette), és még néhány érthetetlen apróság.
   Felült az egyik kiválasztott fának az alsó ágára - mert arrafelé sok a róka, vaddisznó, - talán azért, hogy ne húzgálják szét a holttestét, ha megtalálják -. Egy ruhaszárító madzaggal odakötözte magát a fa ágaihoz, hogy le ne essen. Előtte a hátizsákját odatámasztotta a fa törzséhez, kivette a gyógyszerek egy részét, aztán kezdte bevenni azokat. 
Nem kellett sok, olyan gyógyszerek voltak, amelyekből néhány darab bevétele már halálos. A saját száját  leragasztotta, hogy a gyógyszert se tudja esetlegesen kihányni. Esélyt sem adott magának. Tudta, hogy aznap már nem fogják megtalálni, így a téli, kutyaordító hideg is "segítségére" lesz. A nyakába tett egy műanyag tokot, amelyben egy lapocskára ennyi volt írva: "Ne próbáljanak megmenteni!"
   A romokhoz abban az időben felérni még kocsival is a göröngyös úton, legalább fél óra, vagy több. Ha arra járt volna mégis valaki, mire értesíti a mentőket és azok oda feljutnak, addigra már halott volt...
    Másnap délelőtt negyed tízkor (hátborzongató, de én hajszál pontosan akkor hívtam telefonon (!) , de már nem volt elérhető) a polgármester túristákat kísért a romokhoz, ők találták meg a fa ágán ülő, odakötözött holttestet. A kislámpa még égett mellette.
   A boncolási jegyzőkönyvben az állt: korának megfelelően egészséges volt. A gyógyszer mennyisége miatt a bevételtől számított 10-15 percen belül talán még lehetett volna esély arra, hogy megmentsék. Talán...
   A hátizsákban megtalálták a leveleket. Az egyik a pszichiáter orvosnőnek szólt - Ő rendes volt, nem úgy, mint a pszichológus. Ezt a levelet bontatlanul továbbította a rendőrség a címzettnek. A második levél a polgármesternek szólt, amelyben leírta, hogy a lánya nélkül nem tud élni. Szereti azt a kis települést, sokat kirándultak ott Csillával, ezért szeretne ott pihenni, a lánya mellett, akit titokban ott temetett el. Valójában senki sem tudja, mi történt Csilla hamvaival, de nyilván nem azért vásárolt Óhután sírhelyet, nem azért állíttatott Csilla nevével kopjafát oda, nem azért ment el titokban halottak napján ahhoz a sírhoz és nem azért vitt virágot, és gyertyákat, hogy egy üres sírnál imádkozzon. Valószínűleg a hamvakat beleszórhatta az előre megvásárolt, kopjafával díszített sírba. 
   Kérte a levélben a polgármestert, hogy segítsen a lehető legcsendesebben való eltemettetésében. Ennek költségeire átutalt pénzt, az egészen biztosan fedezi a költségeket. A pénz kettő nappal később meg is érkezett a polgármesteri hivatal címére. A táskájában lévő pénzt pedig a településnek szánta. (A polgármester korrektül teljesítette a kérést, ha erre gondolok, ki is csordult a könny a szememből.)
   A harmadik levél a helyszínelőknek szólt. Végtelenül sajnálta azokat, akík végezték ezt a szomorú munkát. Bocsánatot kért azért, hogy kitette őket ennek a kellemetlenségnek, de itt is leírta, hogy kegyetlen kínokat állt ki az elmúlt másfél év alatt. Kérte, hogy a táskában lévő pálinkából, amelyet nekik szánt, koccintsanak gondolva rá, aki a fájdalmától így megszabadult. Ha találkozik a lányával a túlvilágon, akkor ő most nagyon boldog, ha nem, akkor is így neki jobb. Gondoljanak arra, hogy ha családjuk van, mit jelent együtt lenni a gyermekükkel.

   A sárospataki rendőrség mindvégig nagyon korrekt volt - az előzőktől eltérően - a nekik írott levelet is lemásolták és átadták Andrásnak, ahogyan a polgármester is, a neki írott levelet.

   A temetésen kevesen voltak, hiszen sokan nem is tudták a történteket. Újabb döbbenet volt számomra: Az iskolából, ahol Liza tanított, sokan el akartak menni a temetésre. Kérték a KLIK-et - mint az iskolák fenntartóját - hogy bocsássa rendelkezésükre a buszukat. A válasz az volt: menjen mindenki a saját kocsijával... A busz költsége nem lett volna 10.000 Ft sem...és mindenki ott lehetett volna. 
Nem ért ennyit egy pedagógus, akiért rajongtak a gyerekek, a szülők (!), aki egyetlen munkahelyen több, mint 30 évig dolgozott!
   Eltelt pontosan három év. Minden áldott nap eszembe jut az egyetlen barátnőm, akiben soha nem csalódtam. Az anya, aki hihetetlen lelkierővel tanította végig azt a másfél évet, hogy a gyermekek, akiknek osztályfőnöke volt, ne mással fejezzék be a negyedik osztályt, ne kelljen váltaniuk, hiszen tudta , mennyire szeretik.
   Az anya, aki nem tudott élni a gyermeke nélkül.
Eszembe jut András,  aki szentélyt állított szobájában a nőnek, 
akiért  több, mint 30 éven át rajongott. Aki ezekben a napokban inkább az egyedüllétet vállalja, hogy lelkében együtt lehessen párjával.
   És magamra is gondolok egy kicsit, és haragszom... a rendőrségre, az orvosnő kolléganőre, a pszichológusnőre, mert mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tragédia így fejeződjön be.
December 28 van. Három év telt el, és hullanak a könnyeim épp úgy, mint akkor, és nem értem, mind ez miért történt, hiszen Csilla csodálatos lány volt! Kedves, okos, szép, szerény, intelligens, olyan igazi önmagát adó természetes testi-lelki szépség.
   És Liza? Az egyetlen barátnőm volt. Anyaként megértem, de emberként, barátnőként nem tudom elfogadni azóta sem, amit és ahogyan tette. Vajon találkozott Csillával? Együtt vannak, vagy fölösleges volt mindez?!
Hiányzol Liza!

In memoriam Bandik Liliána.

 

 

Rovatok: 
Blog