Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!
Szóltak a könyörgő hangok,
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok.

És csend, fagyhalál
Mindenütt, amerre kaszált
Az áldozat már nem beszél,
Aki bír még útra kél
Arra, Magyarország felé.

Már nem ágyú támad,
Nem szól a Sztalin orgona,
Szél és a fagy üldözi a katonákat,
Nem tudják merre a „Haza”.

S ki hazajutott, éhezve, fázva,
Rongyosan, megcibálva,
Csak az tudta, mi veszett el oda kint,
A túlélőnek megmaradt a kín.

S a „Testvér”nem felejtett soha,
Szólt fülében az ágyú szó, s Sztalin orgona,
Csend honol azóta is, néma csend,
Isten tudja csak, mi lakozik a szívekben bent.

„Ne hagyj itt Testvér”meghalok,
Elcsitultak, elnémultak az áldozatok.
Már csak alig él egy-két katona,
Az ő szemükben még ott lobog a keresztek sora,
S a Don kanyarban néma csend honol,
Az Isten tudja csak, mily sok áldozat
Alussza álmát a jeltelen sír alatt,
Csak ő tudja miért kellett veszíteni sok magyart.

Elmentek az évek, csendben el,
Róluk csak a kegyetlen szél énekel,
Hogy fagytak meg hős fiak,
Áldozatként ott túl, a Don alatt.

De eljön majd az idő,
Mikor megint fúj a szél,
A hősök tetteiről egy igaz legenda kél,
Az utókor róluk hősként beszél.

2O13.O1.31.Mosonmagyaróvár.