Ki nem gyógyítja, de feltépi sebedet,
fordulj el tőle, és magadhoz ne engedd,
legyél  szelíd szírt, melyre a büszke sas száll,
csak szorító szíved szavára hallgassál,
hagyd, hogy simogasson a semmi lágy selyme,
árnyék nem telepszik ott fenn a lelkedre,
ha mégis kínoz a csended hallgatása,
figyelj a csillagok szép, okos, útjára,
mint egykoron bő vizű, öreg gémeskút,
kihez már nem vezet kemény, taposott út,
űzzed el  távolra , és közel ne engedd,
ki kéjjel mardossa testedet, lelked,
a szenvedésed ad rá elég indokot,
tárd fel a jellemét, tépd le az álarcot,
inkább élj akár egy erdei remete,
az Istenben bízva, elemeket tűrve,
hozzád szelídülnek szótlanul a vadak,
megpihensz majd velük óvó lombok alatt,
ne mérgezd lényedet, rossz, gonosz szavakkal,
mossa el éjedet harmatos hajnal,
az ártó szándékot söpörd le magadról,
kölcsönözd köntösöd az éltető Naptól,
céltalan sodródsz, mint tengeren a hajó,
de vár a kikötőd , ha nem is látható,
homok vándor vagy, emberre szomjazol,
nem várhatod enyhed, csakis önmagadtól,
csak illúzió, hogy barátok között vagy,
a legjobb társad is , ha baj vagy, cserben hagy,
mert ilyen esendő az emberi természet,
becsüld meg a részt, fogadd el az egészet,
a kegyelemre vársz, érzed mindhiába,
tapasztalt soraim a korom diktálja,  
meríts kelyhedet a kedves mindenségbe,
mintha  lelkedben az örök  élet égne,
idézd fel a mélyből igazak emlékét,
ők még együtt hitték veled, a lét mily szép,
az ilyen életnek  könnyözön az ára,
köss békét magaddal  végül, utoljára.

   2019. aug.30.