Mint asszony, ki legszebb köntösét felvette,
titkos randevúra lépkedett sietve.
Vágytól égve, űzve, haladt fent az égen,
testében felizzó, szenvedély tüzében.

 Hogyan is lesz ez most? Mélázott merengve.
Lesz-e, mire vártam, már százötven éve?
Vajon érkezik-e, eljön-e? S nem késve.
Töprengett el a nap, ég alját fürkészve.

 Ha majd megérkezik, elhozza-e nékem?
S imádni fogja-e „női büszkeségem”?
Odaadom neki, mit csak annak lehet,
ki méltó lesz arra, szeretem, mert szeret. 

Mert egy van csak, ki ezt tőlem megkaphatja.
Engem elfogadni másért, ki tudhatna?
Több millió éve vágytam arra várva,
átöleljem őt, a karjaimba zárva. 

Vad szenvedélyemben az Istenhez esdve,
lelkemre szorítva ne égjen el teste!
A búcsú percében bízvást remélhessem,
talán száz év múlva, újra eljön értem.  

Még e gondolatok sorjáztak fejében,
feltűnt a kis Hold is a túlsó szegélyen.
Mintha csak véletlen arra lenne útja,
ezüst fényben sápadt, aprócska korongja.

Tétován ballagott, egyre fentebb hágott,
káprázta két szeme a világosságot.
Eltévedt vándorként, ki nem tudja, hol jár,
meglátta a napot, nincs visszaút most már! 

Elindult feléje maga elé nézve,
Halványan, sápadtan, még is eltökélve.
Ezerszer fényesebb, hatalmasabb, nagyobb,
de ő megpróbálja, s eljegyzi a Napot.

 Bármennyire nagy, és, fél tőle mindenki,
senki nem mer soha, közelébe menni.
Téved, ki azt hiszi, fénye a boldogság,
forrósága ára, szörnyű magányosság.  

Ezért nincsen párja, hogyan is lehetne?
Gerjedő tüzében rögtön el is veszne!
Éj fejedelme a hold, vakmerő herceg,
adni akart neki, egy gyönyörű percet.  

Hazája éjszaka, kéklő messzesége,
csillagokat őrző, féltő, büszkesége.
Kik búcsúztak tőle, könnyet ejtve érte,
imádságként gyúlt ki mindegyikük fénye.

- Indulj, ha menned kell, hiába is kérnénk.
Ne feledd, nélküled árván mind mit érnénk!
Ha nem térnél vissza, nem lesz éjnek kékje!
Nem lesz éjszaka sem, lelkek békessége!  

Ki fog ránk vigyázni ki őriz sok álmot?
Mit csak te vigyázhatsz égi boldogságot.
Ezt vidd most magaddal, tedd a tarisznyádba,
mikor bíbor kék lesz, húzd fel az ujjára!

Erről tudni fogjuk, hogy sikerrel jártál,
boldog lesz a nap, hisz te is erre vártál!
Kis tompa fényű csillag a vállán sírta,
gyémántköves gyűrűt, a zsákjába dugta. 

Elköszöntek tőle, megölelték sorban,
megmártá bocskorát égi ösvény porban.
Ment, még el nem érte sötétség határát,
hol utolsó csillag, megvetette ágyát. 

Átlépve sötétből, fénynek országába,
úgy érezte lankad, cserbenhagyja lába.
Kissé elfáradva pillantott szét éppen,
látta a fényözönt ragyogni az égen.

Megbűvölve nézte, tátva maradt szája,
ahogy tűzözönbe tündökölt mátkája.
Hogy feléje haladt, érezte, mint éget,
szürkére fakítva, kéjes azúrkéket. 

Már ott állt előtte, karjait kitárva,
beszippantva olvadt, egy nagyot kiáltva.
Azt hitte nincs tovább, de mégis megérte,
mit átélt e percben, bár kicsordult vére!

Lám vannak még csodák, mert e pillanatban,
olyan lesz ég kékje, mikor pirkadat van!
Eszébe jutott, és tarsolyába nyúlva,
mit magával hozott nap ujjára húzta.

Karjaiban izzott, szikrázva várt a hold,
s állta az ölelést, mert igaz férfi volt!
Ily tüzes babája, nem volt senkinek sem,
csodálta, bámulta, a világegyetem. 

Ezen égi nász sem múlhat el nyomtalan,
mikor köszön a nap, s újra éjszaka van.
Utolsó mosoly, mit csókol utoljára,
legfényesebb csillag, nap és hold leánya.