Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A NAGY BARNA/4.

szeda2
szeda2 képe

A tavasz hírnöke lassan jutott el a fülébe. Egy kis madár rikoltozott, és a félig befagyott folyó, hirtelen csordogálni kezdett. Éles hallásával már régen érzékelte, de lusta volt felkelni.
Legutóbb, amikor kiment, nagy hó és szikrázó napsütés fogadta. Megrémült a saját árnyékától, vagy ki tudja miért, de úgy döntött, hogy még visszavonul. Nincs még tavasz! –lóbálta meg a fejét.
     A legszebb álmából ébresztették fel, ezért szokásához híven, nagyon morcos kedvében volt.
Ha megint hiába megyek ki… - mérgelődött. Egyszer csak úgy érezte, hogy valami felpezsdült benne. A vére bizseregni kezdett és hirtelen nagyon éhes lett!
- Hú! Mennem kell valami harapnivaló után nézni! Mi történt itt? Teljesen megfordult a világ?
Álmos szemeit lassan nyitotta ki. Hempergőzött kicsit a vánkosán, és úgy döntött összeszedi minden erejét, kiegyenesítve derekát, lassan négykézlábra állt, és elindult a kijárat felé.
     Ahogy közeledett, egyre biztosabban érezte, hogy ez már a tavasz kezdete. A látvány magáért beszélt. Csodás a reggel! – trillázta a kis madár. A medve, most még őrá sem haragudott, csak ránézett és helyeslően bólintott. Tényleg csodás ez a reggel. Sietős léptei alatt meg-megreccsentek az ágak, de olyan halkan járt, hogy szerinte senkit nem zavart, bár ez őt sohasem érdekelte.
     Elsőként kedvenc vakarófájához lustán nekidörgölődött, hogy az élősködőktől megszabadítsa bundáját, és már nagyon vágyott le a folyóhoz, hogy kicsit oltsa a szomját. Megszokott környezetében semmi szokatlanra nem számított, hiszen ellensége, az emberen kívül nem igen volt.
      Hírtelen kutyák csaholását hallotta, és fegyver dörrenése rázta meg a környéket. Milyen ismerős volt számára ez a hang! Bárcsak ne ismerné annyira közelről! Menekülni! De, hová? Beleszagolt a levegőbe, de nem érzett semmilyen szagot.
    - Már megint ki akarnak cselezni! Szél ellenében vannak- gondolta.
- Most merre? A hangokból ítélve, a folyó mellett vannak, ellentétes irányba kell haladni. Mit haladni, futnia! Az irányban már biztos volt, mert számtalan állat futott, erejéből az ellentétes irányba. Futott ő is, ahogy bírt, pedig olyan szomjas volt! Nagyon szomjas. Amikor meg állt, már semmilyen hangot nem hallott, csak a saját szívdobogását. Nem tudta mennyit futott, de már idegen területen járt.
     Valamikor, évekkel ezelőtt vezette erre a lába. Emlékezett rá, hogy erre is van víz. Ugyanaz a folyó kanyargott ebbe az irányba, és lélekszakadva robbant le a partjára.  A víz szélében egy magányos nőstény állt. Fejét lógatva, nézte a vizet.  Barátunk, már látott hasonlót.
- Az ember! – gondolta magában. Más nem lehetett. Csak az ember.
A vízben, egy nagy vérfolt éktelenkedett, mutatva a sérülés súlyosságát, ami a nőstényből folyt ki.  Amint meg látta őt, kilépett a vízből, vérnyomokat hagyva maga után. A közelébe ment, mivel látta, hogy bajban van, megsajnálta.  Az, csak nézett rá, nagy barna szemeivel, és csendesen tűrte, hogy a sebét tisztogassa, nyalogassa.
     Úgy érezte, mintha már találkoztak volna valahol. Nem érezte azt a hatalmas ellenállást, mint eddig bármikor, ha nősténnyel találkozott.  Felidéződött benne a sok emlék, amit az ember okozott, és még határozottabban nyalogatta a sebét. Ekkor, hirtelen, valami kemény akadt a szájába.
- Egy puskagolyó! Hát, igen! Az ember tette! Biztosan érezte, de most már tudta is!
Elhatározta, hogy kitart a nőstény mellett, és megpróbálja megmenteni.
     A nőstény nehezen mozgott, de talán nem volt túl mély a sérülése! Egy közeli domb oldalában, ahol kikaparhatott némi finom gyökeret, megpihent a nősténnyel. A nap eltelt, az emberekről semmi hír. Jó lenne a barlang melegében meghúzódni!  Miután ettek és ittak, a nőstény felállt, és hívogatón elindult egy irányba, ahol az ő fészke volt. Az odú üres volt.
      Az ember, elvitte az egyetlen bocsát, aki az első tavaszát élte volna együtt vele. Nem tudta neki megmutatni, megtanítani, amit szeretett, vagy kellett volna. Mélységesen fájt a szíve, jobban, mint a seb a lábán. Magányos volt, és sebesülten védtelen.

Folyt.köv.

Rovatok: 
Irodalom