Rendkívül élvezte ezt a pazar időszakot! Semmi rizikó, semmi erőfeszítés, bár a rizikót ő, nem nagyon ismerte. Most, nem gondolt másra, csak a jelenlegi bőségre. Még a vízparton kószáló, inni készülő agancsosok, rókák, apróbb állatok sem érdekelték. Ezen a részen volt alacsony a part, és ide szerettek jönni a meg szokott ösvényen a vízre vágyók. Jó sokan felsorakoztak!
-  Igyatok csak! –gondolta. Jók lesztek későbbre! Most, a jelen a fontos! Ezzel, elkapta a soron következő lazacot! Egy idő után, már csak a legjavát fogyasztotta. A húsa már kevésbé kellett, az ikrája az, amit nagyon szeretett, a tápláló ikrát.
      Miután telerakta pocakját, komótosan elballagott az erdő felé, figyelembe sem vette az őt követő riadt szempárokat. Türelmes volt. Így tele hassal, nagyon nagy volt a türelme.
- Csak a szálláshelyig bírjak elmenni! – gondolta. Lassan elcammogott az erdő sűrűjébe, ahol már készen a téli szállás. Talált, már réges-régen az erdő mélyén, a domb oldalában, egy tágas barlangot, ami száraz mohával volt kibélelve. Éppen akkora volt a bejárata, hogy ő be tudott rajta menni. Szerette ezt a barlangot. Nyugalom, és csend vette körül. Egy darabig tart még a lakomázás, és utána, ide vonul vissza.
Egy kis idő, és elkezdődik a hosszú, téli álom.
      Magányos volt. A barlangját nem volt kivel megosztania, és ez, mindig visszatérő probléma volt számára. Bár, nem jellemző, hiszen magányosan élő állat, de ma már azt sem bánná, csak lenne valaki mellette. Természeténél fogva, nem közösködött senkivel. Időnként, visszaemlékezve a régi időkre, amikor még a párja közelében élt. Születtek utódaik is. Egyik-másik időnként fel is bosszantotta, de jó volt a közelükben lenni.
      Visszagondolt arra is, amikor sok ember jött erre a földre. Hosszú botokkal, kutyákkal zavarták fel az erdő csendjét és vadjait. Mindenki menekült, ő is futott, ahogy a lába bírta. Neki szerencséje volt, de a családjával kihaltak a lehetőségei. Mind odavesztek.
     Azóta, már csak az emlékeiből élt. Úgy érezte, már nem akar semmit, csak a nyugalmat. Megöregedett.  Öreg, morcos, megfáradt mackó lett. Rágondolt arra az időre, amikor még sok barnamedve kószált a környéken. Harcoltak egy-egy területért, a nőstényekért. A többiek elvándoroltak más vidékekre, már nem szeretik ezt a helyet.  Ő, viszont a szokásától eltérően, itt ragadt, ezen a tájon. Elég tápláléka akadt, ellensége, az embert leszámítva, nem volt. Ezt a környéket, nagyon veszedelmesnek tartották a sok orvvadász miatt. Kikerülték ezeket a területeket.  Sokszor fordultak meg itt az emberek, és bizony sokuk, a medvék közül, odavesztek. Most ő is csodálkozott, hogy előmerészkedtek a fajtársai, félretéve a félelmeket, de az éhes gyomor nagyúr. Ez az időszak, nagyon kedvező az összes halat szerető állatnak.
     Pár nap még, vagy pár hét? Nem tudta, de érezte, hogy hamarosan el kell bújnia a barlang mélyére. Felnézett a felhős égboltra, esteledett. Hunyorogva beleszagolt a levegőbe. Ekkor lassan, súlyos pelyhekben elkezdett hullani a hó. Jól ismert illata, körbejárta a barlang bejáratát. Ezt érezte már a tagjaiban. Ez volt az a nagy fáradtság. Ideje elbújni. Álmos volt nagyon. A tavasz még messze van… talán holnap még halászok- mormogta maga elé, amint bevackolta magát a jól ismert fekhelyére.

Folyt.köv.