Ordítanék az égre fel,
sötét van és néma csend,
a csillagokat sem látni,
oly jó volt rád várni.
Lelkem egy halk,
szerelmes dalt zeng,
üres a szívem,
hisz elvitted,
hiányod fáj, eléget.
Hang nincs,
a torkom szorítja száz marok,
a könnyem csorog,
rám az éjszakában száz farkas vicsorog.
Harcolnék, de itt vagyok magam,
megsemmisült az akarat,
agyamban nagy a zűrzavar.
Nincs szó, nincs hang,
csak fátyolos tekintet,
és néma döbbenet.
Hiányzik a szeretet,
egy néma érintés,
egy leheletnyi csók,
egy elsuttogott bók.
Megjártam a hadak útját,
s nem tudom, mi vár még rám,
szívem satuval szorítja a múlt oly régen,
letenni e terhet nem lehet végleg.
A messzeség éltet,
talán még szívem remélhet,
netán még szép évek is jöhetnek.
Még gyúlhat a hamuból láng,
újra éledhet a vágy,
s a boldogság újra ránk talál.
Szeress hát, hisz oly rövid e földi lét,
hát jöjj, kedvesem,
szeress,
szeress,
még és még!

2923. június 17.