Elmúlt idők hibás, széttöredezett
mozaikképeit - nem rakom össze,
ott hagyom megalázva - elfelejtve.
Emlékezni rájuk nem akarok,
újakat csak gránitból rakok.
Ha nem is lesznek oly színesek,
mint a tarka lepke, mely rövid életű,
mert hiába vágyok dús színekre,
ha a színek alatt az élet keserű.
Kacagj a forgó füstkarikán,
ha ráfújsz, szétesnek a térben,
nézd a szivárvány viaduktját,
mely csak egy rövid látomás az égen.
Kacagj a groteszk portrérajzokon,
hisz az élet tiszta humorból áll,
mert te is születtél - meghaltál,
számomra az üstökös csóvája maradtál.
Nevess most is - hisz jó volt a játék,
emlékképeim még nem fakultak,
ajkamon érzem búcsúcsókodat,
hisz azóta csak napok, ha múltak,
igaz a mosolygó szemek néha sírnak,
az ember elnézi - fakó fényét a napnak,
mint élet ösvényein - árnyék-fény játszanak.
Makulátlan, tiszta világ lehetetlen,
hol ne változna a csúnya a széppel,
keserves órák a rohanó gyönyörrel,
s virágos tavasz a zord téllel.
Mikor a fény polarizálása színekre bomlik,
az áradat szelíd patakká zsugorodik,
nézz ki a párától homályos ablakon,
szélhuszár lovagol a felhőhabokon.
Ugye, szép a természet adta élet,
mit adsz, mástól sem várj többet,
a mozaikkockák szanaszét hevernek,
megpróbálom újra összerakni őket.
Egy szebb képet, egy szebb alkotást,
összerakásuk sosem okozzon csalódást.
Rakom belőlük az igazit, az erőt,
az emberit, a mindig törtetőt.
Isten adja, mi kell a létnek,
ember alkotása marad a jövőnek,
mozaikképek, újra éljetek,
akkor is, ha nem leszek köztetek.