Valahogy mostanában nagyon megváltoztak az emberek… vagy csak én lettem túlérzékeny?
    A közelmúltban egy temetésre kellett mennem. Jöttek a „gyászolók”, hozták a szebbnél-szebb koszorúkat, amelyek inkább voltak hivalkodóak, mint a kegyelet, az emlékezés szimbólumai. Volt aki az egész szertartást végig beszélgette, volt aki nevetgélt, más akkor érkezett meg, amikor a szertartásnak már éppen vége volt.
    A részvétnyilvánításkor az volt az érzésem, mintha egy érettségi (vagy valami hasonló) találkozón vettem volna részt. Szinte már-már vidám lelkendezés közepette köszöntgették egymást rég nem látott ismerősök, rokonok. A halottat éppen csak elföldelték, de már meg is feledkeztek arról, hol is vannak voltaképpen, és miért.
Hányingerem lett…
   A közelmúltban kiderült, hogy engem is utolért a mai kor rettegett betegsége. Igaz, én nem hatalmaztam fel az orvosomat, hogy szétkürtölje, már csak azért sem, mert egyrészt őt kötelezi az orvosi titoktartás, másrészt pedig úgy gondolom, az én dolgom, kit avatok be, s kit nem, kivel osztom meg problémámat. Ám mielőtt még észhez tértem volna, már a fél világ fújta, ( nem tőlem) hogy mi van velem. Jöttek is a sopánkodó levelek, emailek, telefonok nyomban, még olyanoktól is, akiknek addig évtizedekig eszébe sem jutottam. Ami igazán hányingert keltett újfent bennem, hogy meg kellett tapasztalnom: az emberek egyszerűen imádnak jól értesültként rosszhíreket továbbítgatni fűnek-fának.
    Mindjárt meg is keresett egy évtizedek óta nem látott, távoli rokonom –aki mellesleg a közelemben, csupán kettő utcányira, és három percnyire lakik. Csak hát az elszigetelt világ, meg a betondzsungel nem hozott össze bennünket – és órákig ecsetelgette nekem, hogy ő is ugyanezen betegségben szenved, csak nála a kór más testrészét támadta meg, és micsoda kegyetlen szenvedéseken ment és megy keresztül. De azért ne búsúljak, ilyen az élet, egyszer mindenkinek meg kell halni.
Igaz, ő jó pár évvel idősebb nálam, és velem ellentétben sose vetette meg az italt, ami bizonyára hozzájárult e betegségéhez.
     Másik ismerősöm még a gyerekkoromból, azonnal meglátogatott (addig soha nem járt nálam), és zsebkendőjét elővéve sírva-ríva vigasztalgatott, hogy „Ha az Isten úgy akarja, hogy menni kell, akkor nincs mit tenni, menni kell.”
Azóta is többször felhívott telefonon, és mint akit beprogramoztak, ugyanezt a mondatot ismételgette, miközben szinte izzott a levegőben, hogy azt várta, én zokogva közlömk vele, hogy máris haldoklom.
Legutóbb azt mertem mondani neki, hogy egészen jól vagyok… Azóta egyszer sem keresett meg.
    Volt, aki általam ismeretlen ismerőseinek sírta el, hogy a barátja rákos, és szörnyű, hogy máris feladta… Ám azt, hogy eme értesülését honnan szerezte, mai napig nem tudom, ugyanis én soha ilyet nem mondtam. Ha betegségemről értesülve valóban már az elején feladtam volna, akkor nem vállalom a műtétet, annak minden fájdalmaival, nem vállalom a naponta kapott sugárkezeléseket, stb… Sosem voltam feladós típus, sem kényeskedő, nyafogó.

  Persze, ha bárkivel egyik pillanatról a másikra közlik, hogy mekkora gond van, ember legyen a talpán, akit nem visel meg. Főként ha gyermekei-unokái vannak, és azért még annyira nem idős…
Természetes az is, hogy végig gondolja betegségének következményeit, hogy vagy meggyógyul, vagy nem, mert ez a betegség ilyen... Ha nem, akkor az a vég… és az nem mindegy, mikor történik.
   De az gyomorforgató, hogy idő előtt már temetgetik az embert, mert olyan jól esik szánakozni, sajnálkozni, jól értesültként híreket továbbítgatni.
   Nos közlöm: imádom a három csodaszép lányomat és a tüneményes vejeimet, rajongok a csodaszép unokáimért, vannak „igazi” barátaim, akik erőt adtak és adnak nekem, és eszem ágában sem volt, és nincs feladni, meghalni. (Ha mégis megtörténik, akkor koppantam. .)
Van még tennivalóm az életemben, szüksége van a szeretteimnek rám, és ez erőt ad nekem.
     Üzenem tehát minden „jószándékú”  ismerősnek, rokonnak, hogy remekül érzem magam, nem áll szándékomban a közeljövőben elhalálozni (ezt meghagyom az ellenségeimnek), ezért a részvétnyilvánításaikat sajnálattal, de későbbre kell halasztaniuk.
Vigasztalja őket az, hogy pár csomag papírzsebkendőt megtakarítottam nekik, s ez ebben a jelen gazdasági helyzetben újfent jó cselekedet részemről.