Szonett 109.

Odakinn a világ dermedt és fagyott,
kopott lepelre írom le napomat,
mely a tavaszban majd édessé olvad,
jégvirág nem díszíti ablakomat.

Hiába rémítnek most hóviharok,
a földből majd üdítő forrás fakad,
és szalad, csobog az erdei patak,
ereimben élet, hevület lobog.

Árad a szeretet, nem fogy a szó,
csak tóra borult szürke jégkoporsó,
magam is faggatom reményért, hitért.

Elűzöm bánatom messzi hegyekbe,
foszlik a feledés fehér köpenye,
napfénybe kiáltom, a tél mit sem ért.

2014. jan. 28.