Szivárványt sóhajtottam az égre még,
végre sem gondoltam, bár beteg voltam,
mert törött kezemben volt a messzeség,
édesanyám adta vigasztalóan.

Ősz eleje volt, fény-szülte szeptember,
a loholó lét hintája a kertben megállt,
a kifosztott jelenemben nem egyszer
láttam a múltból Dobót, a kapitányt.

Hallgattam anyám, olvasni nem tudtam,
tova sodortak a szavak, mondatok,
romfalvakat láttam, ezreket holtan,
úgy éreztem, akkor én is ott vagyok.

Égő égboltot ágyúztak körém,
nevettünk, sírtunk bölcsen és naivan,
tűzkerék temérdek török tetemén,
jaj, azt a diadalt hányszor visszasírtam.

Kopott volt a karszék, minden oly szerény,
mégis világra tárta az ablakot,
több volt az nékem mint egy regény,
amit akkor kaptam, mindent hordozok.

Csak ülök telemben magamba meredten,
az élet lova halad velem ólomtrappban,
hány gyűrött vers, könyv volt már a kezemben,
szívem ott delel elszakíthatatlan.

Porladnak a sárgult lapok, oldalak,
a hangokból font fény ma is bennem ragyog,
a szürke évek magukba oldanak,
tudom, a földön nincsenek csillagok.

Most is ott ülünk, a két fonott székben,
már mögöttünk ostromok, győztes csaták,
ő tovább olvas, és én csak őt nézem,
hallgatag kortyolom szép, okos szavát.

 2013. dec. 4.