A villamos csilingelve kanyarodott be a térre. Eső után volt, a város még nedvesen csillogott, és az emberek úgy húzódtak össze a kabátjukban, mintha a hideg nemcsak a bőrükre, hanem a gondolataikra is rátelepedett volna.
   Dóra a harmadik megállónál szállt fel. Kezében egy régi könyv, a borító már kopott, a lapok sárgák, de a szöveg még mindig élő volt benne. A könyvet az anyjától örökölte, aki mindig azt mondta: "A jó mondat olyan, mint egy kulcs. Kinyit valamit benned."
   A villamos zötyögött, az emberek némán görgették a telefonjukat, és Dóra egyszer csak észrevette, hogy a mellette álló idős férfi a könyvére néz.
   - Ezt régen olvastam - mondta halkan. - Van benne egy mondat, ami megmaradt. 
   Dóra felnézett. 
   - Melyik? 
   A férfi elmosolyodott. 
   - "Aki egyszer megértette a csendet, az többé nem fél a szavaktól."
   Dóra bólintott. Ő is ismerte ezt a sort. Sokszor segítette át nehéz napokon.
   A férfi leszállt a következő megállónál, és Dóra még sokáig nézett utána. Nem is a mondat miatt, hanem mert rájött valamire: a magyar irodalom így él tovább. Nem a könyvtárak polcain, nem a díjakban, nem a tankönyvekben, hanem egy villamoson, egy idegen szájából, egy pillanatnyi találkozásban.
   Amikor hazaért, a könyvet letette az asztalra, és egy papírra felírta a sort. Nem tudta, kinek adja majd tovább, de biztos volt benne, hogy egyszer valaki kezébe kerül. És akkor ő is nyomot hagy az utókornak.
   Egyetlen mondattal.
   Egyetlen pillanattal.
   Egyetlen emberrel.