Az élet minden napján
lemenni mélyre, és keresni
a bezárt vágynak szárnyat:
kiutat a magunk módján.

Égbekiáltás hangján
hangot a néma szájnak,
mert nem muszáj tűrni a jelent!
Kényszerébe felszívódik

a vicsorítás mérge is, mert
a némaságra ítéltből, csak a kéz
dühe, a láb futása, az ész, a lét
parancsa lázong, és benne a múlt…

A tudat riasztása ez, örökös mondóka.
A kimondatlan szavakért kondul
minden harang, minden szív,
közben ketyeg, ketyeg az óra:

dobol az agyban a vér!
A gyermek szájára idomító
zablaként kerül népe múltja,
elhazudott történelme.

Jövője így nem ígér
semmit, csak a szörnyű jelen
ismétli önmagát, mindent a mélybe húzva.
Ismételjük, mondjuk és mondja a mondóka: 

nyitott szemmel kell járni, és látni,
érezni a bennünk rejlő erőt.
Lázadni mindennap, újra, és újra!
Napjaink közt, magunkban keresni

a legszebb Fényt.
Keresni a legborúsabb emberi
pillanatokban is, valahol távol,
valahol közel—magunkban,

magunk körül, de keresni, és
meglátni az örökké élő reményt.
Utat kell látni, a mi utunkat,
s a jövőbe tartó önmagunkat.