/Lélekbarátaimnak/

Ha tehetném, vadvirágos rét lennék, illatommal ölelném körül testedet,
s zöld gyepágyamra fektetnélek, őrizném álmod, s ott lennék végig Veled.

Ha tehetném, napsugár lennék, s lecsókolnám arcodról a bánatkönnyeket,
s addig nyújtózkodnék apró sugarammal, míg megmelegíthetném a szívedet.

Ha tehetném, langy eső lennék, mely simogat és nem hideg, és addig fürdetnélek
saját könnyeimben Téged, míg lemoshatnám Rólad a fájdalom képezte jéghegyeket.

Ha tehetném, Isten ujja lennék, lenyúlnék a fellegekből, és addig simogatnám szíved bársonyát,
míg meg nem gyógyítanék minden apró forradást, sebet és heget.

Ha tehetném, a világ legjobb bohóca lennék, sírva-nevetve mókáznék Neked,
csak hogy nevetésed messze csengőn halljam, s úgy kacagj, hogy egy világ kacagjon Veled.

Ha tehetném, lelopnám a csillagokat az égről, s fényükkel aranyoznám be tekinteted,
csak, hogy azokban újra lássam azokat az eleven, kedves fényeket.

Ha tehetném, Mária lábához kuporodnék egy kis templomban csendesen, s addig könyörögnék neki,
míg meg nem engedi, legyen minden bánat és fájdalom az enyém, csak hogy Te boldog legyél.

...s mit tehetnék még? Jaj, magam sem tudom, de nincs olyan, mit meg nem tennék, de ezt Te is jól tudod...
Ám ha mindez nem lenne elég, súgd csak meg bátran, s ha tőlem telik, megteszem.
Mit tehetnék érted, hogy minden szép legyen? Ugye elárulod nekem?!