Gyakran ült székével az ablakhoz közel,
és az utcát nézte sokszor egész éjjel,
Lámpát sosem gyújtott, látott a sötétben.

Ha eljött az este, csendben körbejárta,
haját megsimítva, majd megpihent rajta.
Olyankor az asszony a szemét lehunyta,
és végiggondolta, milyen volt a napja.

Elmúlt már nyolcvanöt, sok-sok éve özvegy.
Bánat ülte szívét, de ő mégsem tört meg.
Gondolata szárnyalt, vissza az időbe',
néhány állomása mosolyra késztette.

Még most is elpirult, hogyha arra gondolt,
mikor egy snájdig tiszt őelőtte hódolt.
Szemét lesütötte, úgy kérette magát,
mégis megengedte megcsókolni ajkát.

Ezt a forró csókot őrzi még azóta
a szíve zugában, - férjének sem mondta -,
egyedül ő tudja és az a katona,
mert ez az ő rejtett, édes, női titka,
és a jó Istené, kinek megvallotta,
miért lapul szerényen,
csatos imakönyvben,
közel 70 éve,
egy szál piros rózsa.

2024. március 9.