Novemberi este kigyúl egy mécses,
pislákol fénye távolba lobogva.
Mintha arca lenne s úgy mosolyogna,
titkot rejt a hant, néhait, az édest.

Mozdulatlan állsz, kezedben virággal,
eszedbe jut, fáj, megremegsz e percben.
Csend ölel át, és csak a gyufa sercen,
még emlékezel testbe zárt világgal.

Egyedül, lásd, lassan már magad maradsz,
talpad alatt zizeg, fonnyad a haraszt,
ha a kapu tárul, majd megérkezünk.

Rideg állandóság, néma sírkövek,
ki érted faragta, egyszer majd követ,
akik egykor voltunk, s az, mivé leszünk.