A semmi csorba éle megsebzi kezemet,
még hallom az ősrobbanás recsegését,
világom félkész, mégis befejezett,
vagy elnagyolt, gyűrött, csillagpöttyös térkép?

Még érzem a kozmikus malter illatát,
mely összefog magot és kósza elektront,
de hol az a hely, az archimédeszi pont,
hol megtudhatom, ki ellenség, ki barát.
Befejezetlen bennem a szó, mozdulat,
bár már az első lépést régen megtettem,
a sorsom döntött mégis sokszor helyettem,
így cél nélkül belőlem már csak por marad.
Mi összeállt, az szilánkokká fröccsen,
hová visz a dolgok  dialektikája,
az ember Istennel hiába vitázna,
egy helyben állva is rohanok a térben.
Tán kevésnek bizonyult egykor a hat nap,
nem férünk el mind e szűk agyagkeretben,
birodalmak ássák sírjuk rendületlen,
csikorog kereke a forgószínpadnak.

Minden olyan befejezetlen és félkész,
felesleges a sok okos magyarázat,
bármilyen az ember, azért csodás, egész,
csak az életet illeti mély alázat.

2013. december 20.